Real me /Jikook ff./

12. Rész

- K-kárpótlás? - mekegem zavartan, és bár nem félek már tőle annyira, mint korábban, azért mégsem tudom teljesen elzárni magamban a régen oly' ismerős érzést. Pláne a mai után. Lehet újra rákapott a látvanytól, amit a haverjai elértek?

 - Bizony. - válaszol magabiztosan és éppen elém ér, de szerencsémre tart egy kis távolságot, bár közel sem annyit, amennyi nekem a normális szívműködéshez szükséges lenne.

 - Nem csináltam semmit, amiért ezt érdemelnéd. - magyarázom zavartan, közben mindenhova nézve, csak pajkosan csillogó szemeibe nem. Nem tűnik úgy, mint aki leakarna csapni, de azért jobb félni, mint megijedni. 

 - Hát ezt faszom nem éppen így gondolja. - vág vissza Jungkook, én pedig a családi ékszerének említésére, akaratlanul is az ölére vezetem a tekintetem, miközben felrémlik a menekülési módszerem. Hallottam a szenvedő hangjait, de akkor valahogy jobban érdekelt a túlélés, minthogy tudja-e még használni a jövőben. Most viszont mocskos szóhasználatára akaratlanul is felrémlik, amikor a heves, ölben tartós csókunk közben igencsak közel érezhettem magamhoz...

 - Azt muszáj volt. - az iménti gondolattól elpirultan reflektálok a menekülési módszeremre, reakcióm pedig láthatóan igencsak imponál Jungkooknak. Egy pillanatig átfut az agyamon, hogy talán bocsánatot kellene kérnem a fájdalma miatt, de végül is el is engedhetett volna és akkor nem kellett volna ilyen drasztikus eszközökhöz folyamodnom.  Szóval inkább megtartom a sajnálkozásom. 

- Megvédtelek volna. - mondja és közben egy lépést tesz felém egy vigyorral az arcán, de ahogy én egyből hátralépek, hogy megőrizzem a távolságot, egyből lekonyul a szája. - Te félsz tőlem? - hangja szinte döbbenten cseng, s kihallok némi szomorúságot is belőle, amit az arca is alátámaszt. Édesen mereszti rám fekete szembogarait, miközben csókolni való ajkai enyhén lefelé billennek. El kell gondolkoznom egy kicsit a kérdésén, de minden pozitív érzésem ellenére majdnemhogy nyíl egyenes megállapításra jutok, így alig láthatóan bólintok. Jungkook erre mégis láthatóan kicsit meghúzan, és megfeszül, mintha váratlanul érte volna a válasz. - De miért? 

Most rajtam a sor, hogy meglepetten nézzek, mert lehet hülye vagyok, de a kérdést sem értem. Szerintem a mai nap után igazán nyilvánvalóak az érzéseim, mégha kezdtem is pozitív mérlegirányba dőlni vele kapcsolatban. Így nem is félek hangot adni az álláspontomnak, talán kicsit felháborodottan is csendülve.

 - A haverjaid megvertek, te pedig lefogtál, most pedig itt vagy, ráadásul fogalmam sincs, hogy jutottál be és kárpótlásokról beszélsz. Hogy a fenébe ne félnék? Azért jöttél, hogy megverj és még csak segítséget se tudok hívni...- amilyen vehemenciával kezdtem, a végére annyira el is hagy a hangom, s szinte suttogom a mondandóm zárását. Jungkookot nézem, aki döbbenettől elnyílt ajkakkal figyel, majd mikor várnám, hogy lecsap, vagy legalábbis kiakad, akkor egy egészen más reakciót produkál; nevetni kezd. Értetlenül figyelem, ahogy hasát fogva kacarászik, ami igencsak indokolatlannak tűnik, így kezdek aggódni Jungkook mentális egészségéért. Lehet, hogy skizofrén a szentem? - Ez egyáltalán nem vicces. - mormogom sértetten, majd hátat is fordítok, hogy ott hagyjam, de egy lépést sem tudok tenni, mert két, a mellkasom előtt összefonódó kar megállít a mozdulatban. 

 - Igazából nagyon vicces, Picur. - kacarászik még mindig a fülem mellett, de szerencsére már jóval visszafogottabban, és nem olyan törvénytelenül, mint az előbb. 

 - Ha szerinted vicces, hogy félek tőled, akkor egészen szegényes a humorod, Jeon.- vágok vissza, viszont már az én kiállásom sem hangzódik olyan eltökéltnek. Ölelésétől, s a tőle kapott becenevemtől, megint annak az "új" Jungkooknak érzem, aki után egész héten ácsingoztam, és aki kiváltotta belőlem a féltékenységet, amiért nem lehetek vele. De azért kicsit még érdemel a dacból.