Bénaságból szerelem

Az utcán

Ugyanolyan nap volt ez a mai, mint a többi. Csak annyi volt a jó benne, hogy hamar eltelt. Ennek persze nagyon örültem. Jessicával beszélgettünk, hogy elmegyünk délután valahova együtt, de sajnos pár perc múlva Jessicának megszólalt a telefonja...

- Sajnos haza kell mennem és vigyáznom kell az öcsémre. Szóval halasszuk el a tervet máskorra. Rendben? - kérdezte mosolyogva. - Rendben. Nekem jó akkor majd legközelebb beszélünk. Akkor szia! - köszöntem el tőle és integetésbe kezdtem. - Szia! Akkor majd máskor! - kezdett el ő is integetni majd elsétált ki a kapun...

Sétáltam hazafelé majd mikor kimentem a kapun eszembe jutott, hogy bentmaradt a szekrényben a táskám. Ígyhát vissza kellett mennem érte, mikor visszamentem felvettem a táskám és tovább sétáltam. Mikor már elhagytam az iskolát megláttam egy csorda fiút. Vajon mi a fenét csinálhatnak? Kérdeztem magamban majd, mintha nem is történne semmi elsétálok mellettük. Amikor a közelébe értem megláttam pontosabban, hogy mit is csinálnak. Hát ezek verekednek, mint a vaddisznók a mocsárban. Nem tudtam nem oda nézni. Mivel olyan jól harcoltak. Mondtam már, hogy nagyon szeretem, ha valaki harcol? Szóval szájtátva néztem, hogy, hogyan verekednek. Majd egyre közelebb és közelebb kerültem hozzájuk és azt is megláttam, hogy ki van középen. Vagy a középen lévőt verik vagy a középső ver mindenkit. Hát általában úgy van, hogy a nagy tömeg veri azt aki középen áll, de most fordítva volt. Aki pedig verte a többi gyereket az nem más volt, mint Miki és elég gyorsan mozgott a keze. Próbáltam észrevehetetlenül, settenkedve, kommandózva sétálni, de az túl furán nézne ki. Amikor közvetlen mellettük voltam akkor hirtelen az egyik gyerek akit épp püfölt Miki az épp rámesett. Én meg pofára estem. Ő meg rám. Szóval az nagyon jól nézett ki, hogy egy ekkora lányra ráesett egy ekkora fiú... Nah mindegy úgy voltam vele, hogy úgyis ki van ütve szóval baj nem lehet. De mikor már hallottam, hogy vége van a verekedésnek egyszercsak vakaki felsegítette rólam a gyereket. Láttam, hogy Miki ott áll és, hogy arrébb lökte tőlem  és magától a gyereket. Halkan, de nagyon halkan megköszöntem neki és továbbindultam, de megállított.

- Hé! - szólt rám. - Ezt ne mondd el lehetőleg senkinek. Jó? - kérdezte tőlem de egyben felszólított is. - Ő..ö.. hát jól van. Megpróbálom. - mondtam bár nehezen tudok megtartani bármit is, mivel eddig bármit is megtudtam azt csak az egyetlen normális barátomnak mondtam el. De ez most más, de azt nem tudom, hogy miért?!  Na mindegy gondoltam magamba és továbbindultam. Egyszer hátra is néztem és akkor ő engem " bámult " bár nem hiszem, de mindegy. Gyorsan hazamentem és újra átgondoltam, hogy mi is történt ma, meg persze, hogy mi is volt ez a verekedés. Ez volt az első beszélgetésem Mikivel. Így nagy nehezen sikerült elaludnom és másnap kezdődhetett minden elölről. Nagyon, de nagyon rossz érzés az a tudat, hogy ne mondj el másnak valamit amit te tudsz és ő meg nem tud. Igaz ez kis dolog meg kis titok meg szerintem ez hamar ki fog derülni, de akkor is egy titok. Főleg akkor ha valami nagyon durva dologról értesülsz és nem mondhatod el senkinek, mert vagy bajba kerülsz, vagy az az ember aki elmondta az elveszíti a hitét és bizalmát benned. Még akkor is ha kicsi a beléd vetett hite. Az az érzés amikor belülről mar a tudat, hogy muszály elmondani legalább egy embernek is. Eszméletlenül nem jó érzés. Igaz kis titok, de akkor is titok. Még jó, hogy csak ennyit láttam és nem mást. Végül a nagy gondolkozásomban elaludtam.