✔ || 𝗯𝗲 𝗳𝗿𝗶𝗲𝗻𝗱𝘀

𝙛𝙤𝙪𝙧𝙩𝙚𝙚𝙣𝙩𝙝

fourteenth || 14.

két hónap telt el azóta, hogy youngtaek részegen szerelmet vallott, illetve, hogy joochan rámhajtott a suliban. tag addig piszkált, amíg be nem adtam a derekam arra, hogy próbáljuk meg, így már lassan két hónapja vagyunk együtt, ő pedig nem győz elégszer hálás lenni érte.

na és, hogy mi van joochannel?

együtt tanulunk minden héten háromszor. legalábbis a szüleim és a barátom így tudják. néha viszont nem tanulunk, csak ülünk a könyvtárban, beszélgetünk, vagy elmegyünk kávézni egyet. elég jó barátság alakult ki köztünk joochannel a sok együtt tanulás során.

most is éppen a könyvtár egyik eldugottabb részébe tartok, ahol már ott vár ő, egy halvány mosollyal az arcán.

"jaj, ne haragudj, hogy késtem" dobtam le a táskámat az övé mellé, mire feltápászkodott és megölelt, majd az arcomra nyomott egy puszit és vissza leült.

"semmi baj, gondolom son az oka" vont vállat, miközben az ölébe vett könyv lapjait piszkálta.

"igen, totálisan" ültem le mellé, majd elővettem a fizikát, hogy megoldjam. ahogy megláttam a feladatot, sóhajtva dőltem a fiú vállának.

"nem is olyan nehéz" rázta meg a fejét, meglátva a feladatot, majd elkezdte magyarázni.

én a hátam mögött megtámaszkodtam kezemen, és onnan bámultam rá. haja már a szemébe lógott, de őt nem zavarta. hátán a focicsapat kapitányának dzsekije volt, amit kábé egy hónapja szerzett meg a fiútól. azt hiszem wonhyuk a neve, vagy mi, nem mintha érdekelne. pár hete kavarnak, kábé. azt mondta a mellettem ülő jómadár, hogy igazából nem akar tőle semmit, de jól esik neki, hogy törődik vele valaki.

chan megállt a magyarázásban, majd felém fordult. "te mégis mit nézel ennyire rajtam, lee jangjun?" kérdezte egy pimasz mosoly kíséretében.

lassan megráztam a fejem és alsó ajkamba haraptam. az ő arcáról is eltűnt a mosoly, majd egyre közelebb hajolt hozzám. a gyomrom görcsbe rándult a gondolatra, de erőt véve magamon megállítottam.

"barátom van" suttogtam, egyetlen mentségemként.

"ugyan már, nem is szereted" kuncogott és ajkaimra hajolt.

hazudnék, ha azt mondanám nem erre vártam lassan két és fél éve, viszont inkább eltoltam őt magamtól.

"de szeretem" sóhajtottam gondterhelten.

"de engem jobban" mosolygott, térdemre csúsztatva kezét.

"elég lesz" vettem le magamról kezét, ő pedig csak kuncogott.

"jó. mondom tovább a fizikát inkább" vette el tőlem a könyvet és átolvasva újra nagy magyarázásba kezdett.

"még mindig nem vállalod be azt a könyvet?" pillantott rám egy bő fél óra múlva, kezében egy újabb, angol nyelvű könyvvel, elmondása szerint ez a legérdekesebb krimi, amit valaha olvasott.

"addig nem fogsz békén hagyni, ameddig el nem olvasom, ugye?" forgattam meg a szemeimet.

"pontosan" mosolyogva bökte meg az oldalamat, mire összerándulva kaptam arra a helyre a kezem és elvettem kezét onnan.

"még jó, hogy már csak egy éved van" mondtam piszkálódva, mire ő felvonta szemöldökét, majd elmosolyodott.

"de neked kettő" vont vállat.

"szerintem lassan hazamegyek, már vagy két órája "tanulunk"" csuktam össze a könyvet magam előtt, ami az utolsó órában már csak díszként volt előttem szétnyitva.

"meghívhatlak egy kávéra?" kérdezte, ahogy összepakolt, majd a táskáját hátára vette.

"szerintem nem szükséges" szedtem magam össze én is. "ezt nem felejtem el neked" léptem elé.

"mármint mit?" biccentette oldalra a fejét ártatlanul.

"hogy megcsókoltál" hajoltam közelebb, majd egy sunyi mosoly kíséretében hátráltam el az utolsó pillanatban.

"szia, hong joochan" intettem még a hátam mögött, ahogy sietve hagytam el a területet, és alsó ajkamba harapva elmosolyodtam.

"hihetetlen vagy, lee jangjun" hallottam még tompán a hangját, mire halkan elnevettem magam.