Adventi Kalendárium 2020

11.

Immortalis

Egy kis szösszenet a A bűn rendje című filmhez, mert imádtam a Bűnfalót és ki ne akarna yaoit csinálni a kedvenc filmjeiből. Jó olvasást kívánok.

- Hol halt meg? - Kérdezem a köpcös papot.

- A Szent Péterben! - Válaszol.

Ez okozta, hogy most itt vagyok és bemegyek azon az ajtón, amin azóta a réges régen elmúlt nap óta nem. Kezeim zsebre vannak téve. Most is teljesen feketében vagyok, mint mindig. Lassan haladok a márvány lapokon. A kupola alatt állok meg és felnézek a magasba.

- Ott mentél el, ahol minden elkezdődött. - Suttogom magam elé, a templomban sokan vannak papok és civilek egyaránt. Én viszont velük mit sem foglalkozva térdre borulok a nyílt tér kellős közepén és lehunyom a szememet, kezeimet összekulcsolom és magamba fordulok. - Nyugodj békében Nicco! - Suttogom, de a hangom betölti az egész templomot ezzel magamra terelve mindenki figyelmét. Nem tehetek róla, ha valamit nagyon el akarok mondani valakinek, akkor azt mindenki hallja.

- Az immortalis! Mit keres ez itt? Ő nem járhatna ide, nem? - Hallom több oldalról a papok hangját.

- Add át üdvözletem a bátyádnak. Vigyázzatok rám odafentről, amíg nem kell követnem titeket. - Suttogom az imám után, majd felállok és hátat fordítok az oltárnak. Mit sem törődve a keresztény etikettel. Nyugodtan megyek a kapuhoz, ahol még megfordulok és a kupolára nézve megszólalok. Hidegen hagy, hogy mit gondolnak a jelenlévők. - Legyen átkozott ez a hely! - Ezzel elmegyek. Nem kell gondolkodnom, tudom hova tartok. Egyedül kell lennem egy kicsit. Egy házba megyek. A hatalmas ház, a szokásostól eltérően most teljesen sötét. Benyitok a kapun és becsukom magam után. Lassan megyek végig a folyosón, egészen addig a bizonyos szobáig. Kezem a kilincsre rakom, szinte megelevenedik körülöttem a világ. Az emlékek világa.

//Emlék//

A társalgóban jó pár pohár bor után, már kicsit becsiccsentve beszélgetek William Edenel. Az én gyerekkori barátommal. Most még jobban feltűnik, hogy milyen jól néz ki, mennyivel jobban, mint amikor legutóbb láttam. Pedig akkor se panaszkodhatott, most viszont... A barna, szépen beállított haja és azok a kékes szürkés szemei, a rövidre nyírt szakálla és bajsza, a rossz fiús mosolya. Mit meg nem adnék, ha megcsókolhatnám azokat a piros ajkakat. Biztos a mennyekben érezném magam tőlük.

- H-hallasz, Marco? - Nagyokat pislogok, ahogy gondolataim menetét megzavarja Nicco mézédes hangja.

- E-elnézést. M-mit mondtál? - Kérdezek vissza, mire elmosolyodik elérve, hogy a szívem kihagyjon egy ütemet. Hogy tud valaki ilyen gyönyörűen mosolyogni, úgy hogy azzal egy időben meg is öljön valakit?

- Azt kérdeztem, hogy voltak-e ba-barátnőid? Má-mármint tudod szerelmekre gondoltam. - Magyarázza, ahogy ajkaihoz emeli a borospoharát és rólam le se véve a tekintetét kortyol belőle. Pedig már éppen eleget ittunk. Ráadásul ezzel csak azt éri el, hogy jobban kívánom őt. Úgy csinál, mintha folyamatosan flörtölni akarna velem.

- Nem. - Válaszolok a kelleténél talán egy kicsit gyorsabban és hangosabban a kérdésére. Mi a fene van velem?! - Neked? - Mentem ki magam, amilyen gyorsan csak lehet.

- Egy, kettő. D-de mind meghaltak. É-én meg itt maradtam. - Hajtja le a fejét, mire kezemet a hajára teszem és megsimogatom a fejét. Sose szerettem, ha szomorú volt. Olyankor mindig segíteni akartam neki, mint most is.

- Ez a mi sorsunk, Nicco! - Mosolygok rá, mikor felemeli a fejét. Remélem egy kicsit fel tudom dobni a kedvét. Olyan rosszul esik, hogy szomorú.