Szilánknapló

Propozíció, avagy hol is kezdjük el

Nem tudom, hogy hol kezdjem. Azt se tudom, hogy mi is történt valójában. A dolgok elromlottak. Ebben tökéletesen biztos vagyok. Minden egy hatalmas, kibogozhatatlan csomóba állt össze. Csakhogy Alexandrosszal ellentétben, én nem tudom ezt egyszerűen megoldani. Azt hiszem, itt fogom kezdeni a történetemet.

Na szóval: minden tönkrement körülöttem. 17 éves lehettem ekkor.

A bátyám öngyilkos lett. A nagymamámat elvitte a gyász. A szüleim összeomlottak, és én maradt egyedül józan. Ezek mind olyan dolgok voltak, amik a lehetetlen történésekként voltak számontartva. Mármint nyilvánvaló, hogy mind meghalunk egy nap. De Andrisnak nem 20 évesen kellett volna meghalnia. Anna mamának nem kellett volna, hogy meghasadjon a szíve, mert elvesztette az egyik unokáját. Mindkettőnek élnie kellett volna még. De a sors, a legnagyobb szemétláda. Vagy Isten. Tökmindegy, hogy hívjuk a természetfelettit. Egy biztos. Nem érdekli, hogy ki érdemel halált.

Így aztán megpróbáltam megbirkózni a gyásszal. Úgy éreztem, hogy senki se kíváncsi a nyomoromra, így megtanultam hallgatni. Csak akkor beszéltem, ha muszáj volt.

Aztán rájöttem, hogy az alkohol kiválóan megold mindent. Vagyis nem old meg mindent, de engedi, hogy felejts. És nekem erre volt szükségem. Felejtésre.

Az életem nem javult, de már nem tudott érdekelni. Abbahagytam a sulit, bezúztam mindent, mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot és hagytam, hogy napjaimat az önsajnálat, a magány, a harag és a csalódottság töltse be. Az állítólagos barátaim csak legyintettek: „Csak időre van szüksége."

Ez volt életem majdnem legsötétebb időszaka.

És csak süllyedtem, süllyedtem, süllyedtem...