Szilánknapló

Retardáció vagy megmentés?

Ez az új (vagy inkább csak újabban visszatért) felállás hónapokig tartott. Már nem számoltam a napokat, értelmét vesztette minden. Ekkor gondolkodtam el először az öngyilkosságon. De aztán arra jutottam, hogy gyávaság lenne a részemről, hogy rosszabbat is túlétem, hogy a mélyből csak felfele visz az élet, (ekkor még úgy ítéltem meg, hogy a jelenlegi helyzetemnél nem lehet rosszabb) és egyéb (már-már szánalmasan klisés) gondolat jutott az eszembe.

Aztán anyám bekopogott hozzám egyik nap. Nem akartam neki ajtót nyitni, de kénytelen voltam, mert húsz perccel később még mindig ököllel ütötte a bejáratot.

Üvöltött, hogy engedjem be, mert addig nem megy el, amíg nem lát. Mint kiderült mindent tudott. Tudta, hogy iszom. Tudta, hogy pusztítom önmagam. És segíteni akart.

Amire nem számított, hogy ellenállásba fog ütközni. Hogy én nem kértem a segítségéből. Némileg részeg lehettem, amikor ajtót nyitottam. Ehhez megfelelően a beszédstílusom is hagyott némi kívánnivalót maga után. A mai napig szégyellem magam, ha visszagondolok.

Próbáltam meggyőzni, hogy nagylány vagyok már és nem kérek a segítségéből.

De nem hagyta magát. Felhívta apámat is, így húsz perccel később már kánonban szidtak. Végül belementem. Azt hittem, hogy megúszhatom azzal, ha heti egyszer felhívom őket. De már nem bíztak bennem. Így haza kellett költöznöm.

Anya felügyelte a költözést. Igazából ő dobozolta be a cuccaimat. De mindezt csak azért, mert nem akarta, hogy bármi rosszat átvigyek a szülőházamba. (Ami igazából nem volt a szülőházam, mert azt hathónapos koromban eladtuk.)