Szilánknapló

Enumeráció 1., bemutatkoznak a szüleim

A szüleimnek rengeteg mindent köszönhettem. Félre kellett raknom a tinédzserkorból maradt minden gőgömet, és el kellett fogadnom a segítségüket. Beismertem, hogy egyedül nem tudom uralni a problémáimat.

A sors iróniája, hogy felnőttként több segítségre szorultam, mint gyerekként. Ekkor döbbentek rá a szüleim, hogy kudarcot vallottak szülőként. Így a nulláról kezdték újra. Meglepően jól sikerült nekik. Kicsit furcsa volt, hogy közel tíz év után azt tették, amit szülőként kellett. Fel kellett nekik is nőniük, a gyász súlyától megszabadulva.

Nehéz volt elfogadni tőlük a segítséget. De muszáj volt. Mert a bátyám nem támadt fel, hogy gondot viseljen rám. Talán ez volt az, ami végérvényesen ráébresztette őket mindenre. Amikor a szemükbe mondtam egy részeg hajnalon, hogy Andris többet tett értem, mint ők valaha.

A hazaköltözésem után rengeteget veszekedtem velük. Az elején, hogy hagyjanak már békén, mert jól vagyok. A végén. Nos akkor már mindenen.

Anyám... Talán nem véletlenül vagyok az ő lánya. Makacs, határozott, szenvedélyes. Vele volt a legtöbb konfliktusom.

Apám. Gyakorlatias, puha plüssmackó. De komolyan. A légynek se tudna ártani, bár első ránézésre a futás észszerűbbnek tűnik, ha vitába kerülsz vele.