Szilánknapló

Anticipáció 1., hogyan nem akarok meghalni

Nem esett jól, hogy be kellett ismernem a problémáimat, mert ezáltal szembe is kellett néznem velük. Egy pszichológus segített nekem feldolgozni a történteket. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy zökkenő mentes volt az egész. Finomam fogalmazva, némileg ellenséges voltam.

Egy kezelés van, amire tisztán emlékszem.

Szokás szerint megpróbáltam szabadulni, ezért azt mondtam, hogy jól vagyok. De nem voltam. Akkoriban csak jobban meg rosszabbul voltam. De jól sose.

Az volt a feladat, hogy mondjak egy történetet.

És én meséltem egyet: Egyszer volt, hol nem volt, élt egy nagyvárosban egy lány. Minervának hívták. Nem ez volt az igazi neve, de a szülei csak így szólították. Aztán a szülei meghaltak 15 éves korában. Ő meg az utcára került. Majd befogadták a nagybátyjáék. De a nagynénje molesztálta, így megszökött onnan. Csak tengődött a városban. Egy híd alatt töltött éjszaka után már nem akarta elviselni az élet fájdalmait. Ezért felment a hídra és leugrott. De senki sem hiányolta. Senkinek sem tűnt fel a hiánya. Olyan volt, mintha sohasem létezett volna.

A doki meg csak ült és nézett a nagy barna szemeivel. És ennyit kérdezett:

- Ettől félsz Szonja? Hogy csak eltűnsz? Hogy nem tudsz semmi maradandót alkotni?

Képtelen voltam felelni.

- Letelt az egy óra. Viszlát jövőhéten – pattantam fel és elhagytam a szobát.

Még utánam kiáltott valamit, de már nem értettem.

(Utólag megtudtam, hogy mi volt az. „Szonja! Kérlek kerüld el a hidakat ")

A következő alkalommal a doki az ajtóban várt.

Idegesnek látszott. Bementem, leültem, de ő nem ült le, csak az asztalának dőlve állt.

- Miért nem mondtad, hogy drog problémáid vannak? – nézett rám vádlóan.

- Hogy mik?

- Jól hallottad. A kórház tovább küldte nekem a vérvizsgálatod eredményét.

- De az nem komoly.

„Na basszus. Ez is kiderült"

- Szükséged van egy szponzorra.

- Te nem lehetsz a szponzorom?

Nemleges választ kaptam. Viszont felajánlotta, hogy segít keresni. De visszautasítottam.