Szilánknapló

Epizód 3., semmi sem örök

Eszméletlen este volt. Ott ültem vele a folyóparton. Úgy éreztem magam, mint egy tündérmese szereplője.

Bort ittunk. Mindkettőnknek ugyanaz volt a kedvence.

Csak ültünk egymás mellett, a vállaink összeértek. Ő kezdeményezte az első csókot. Aztán kifulladásig csókoltuk egymást.

De egy csoda sem tart örökké.

- Most is eltűnsz majd? – kérdeztem.

Megkövült. Sok mindenre számított, de nem erre. Csak nézett maga elé hosszú percekig. Ránéztem.

- A hallgatásod is tökéletes válasz számomra.

Felnézett. Szemében bűnbánatot láttam. Szólásra nyitotta száját, de végül nem mondott semmit.

- Mondd ki! - kértem. - Ne hallgasd el előlem. Tudni akarom.

- Félek, ha elmondom csak rontok a helyzeten - motyogta.

Csak hümmögni tudtam.

- Ahogy gondolod.

Végül csak elsétált.

Én csak ültem, merengtem. Néztem a folyó békés hullámait.

- Hogyan jutottam el idáig? - tettem fel a kérdést magamnak.

- Egész egyszerűen - válaszolt valaki a sötétből.

Nehezen hittem el, hogy hangosan is kimondtam a kérdést. Azt még nehezebben, hogy nem vagyok egyedül. A sötétből egy alak bontakozott ki. Fiatal embernek tűnt, ruhája viseletes és koszos volt.

- Te meg ki vagy? - néztem rá.

- András vagyok, de mindenki Paceknek hív.

- Üdv Pacek - feleltem kurtán.

- Akarsz róla beszélni? - tette fel a kérdést.

Meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy valaki végig hallgatta ezt az egészet. Hogy van még egy jó ember a világon.

- Nem igazán.

- Most akkor nem vagy igen? Olyan nincs, hogy igen is meg nem is.

- Nem - döntöttem el -, nem akarok róla beszélni. Inkább csak egy kis csendre vágyom.

- Akkor leszek a társad a csendben. A borból kérhetek egy kicsit? - mutatott a mellettem lévő üvegre.

- Persze - nyújtottam felé a palackot.

Nagyot húzott belőle, majd visszanyújtotta. Kezemmel intettem, hogy igya meg nyugodtan. Arcára hála ült ki.

- Mióta hallgattál minket?

- Csak a végét hallottam.

Beszélgetni kezdtünk. Aztán elköszöntem tőle. De biztosra vettem, hogy még látni fogjuk egymást.