Valótlan Valóság (BEFEJEZETT) 18+

Huszadik fejezet

Will alig akarta elhinni, hogy Tess vagy Lin bemerészkedett a Plasztik Metropoliszba. Azonban Atos ide vezette, tehát hitt neki. A város határában összenéztek Vadásszal. Az Őrzőket visszaküldte a faluba, hiszen sokkal tovább tartott az út, mint számították. Nem akarta a továbbiakban feleslegesen bajnak kitenni a falut. Úgy vélte, hogy Vadásszal ketten együtt könnyedén megoldják majd a kialakult helyzetet, bármit is hozzon majd az élet.

A városnak három bejárata volt hivatalosan. Nem hivatalosan pedig rengeteg, főleg, ha az ember kellő ismerettel rendelkezett.

A két férfi rendelkezett ezen ismeretekkel. Bár Will évtizedekkel ezelőtt járt csak itt, Vadász alig pár hónapja, így ő vezette a kis csapatot feltűnésmentesen a városba. Ehhez a csatornarendszert használta, melyet úgy ismert, mint a tenyerét.

Az utcára kiérve a világ többi részéhez képest szokatlan nyüzsgés fogadta őket.

A házak között a járdákon számtalan színes plasztikba csomagolt, fura hajú egyén mászkált rendezett káoszban. Bár külső szemlélő csak nehezen venné észre az emberek közötti különbséget, a két férfinak már kellő tapasztalata volt ebben.

Az emberek társadalmi státuszát a hajuk és az öltözetük alapján lehetett könnyen felismerni. A fontos emberek fején színes hajköltemény díszelgett. Csak a képzelet szabhatott határt a frizurák megkomponálásában. Például az egyik férfinek, aki elment mellettük, a fején, jobban mondva a hajában szó szerint egy régi, gyermekeknek készült műanyag asztal fele lógott ki.

Az őket szolgáló egyének fejét pedig leborotválták, és a csupasz bőrfelületet gyakran díszítették henna motívummal, mely kifejezte, hogy kihez is tartozik az illető.

Azok az emberek, akik kezeletlen hajat hordtak, mindenféle dísz nélkül, azok a látogatók voltak.

Volt még egy réteg, mely a saját, igazi hajukba tették a tengerből kihalászott szemetet, melyből előtte valamilyen érétket készítettek. Ők voltak a gyűjtögetők, halászok és az újrahasznosítók.

- Erre! Van a sarkon egy emberem. – Biccentett Vadász a fejével jobbra, ahol egy színes kirakat hirdette, hogy mesés frizurával távozhat az ember onnan, feltéve, ha megfizeti az árát.

Will követte újdonsült barátját az üzletbe, ahol az ajtó feletti csengő jelezte a tulajnak a lehetséges kuncsaftok érkezését.

- Milyen régimódi. – Vadász válaszul csak horkantott, majd jelentőségteljesen végigjáratta a tekintetét a bolt belsején, melyben semmi sem utalt a régimódi jellegre a csengőn kívül.

- Mi szél hozta az urakat? Üzlet? Szórakozás? Vagy éppen mindkettő? – Tipegett feléjük egy meghatározhatatlan nemű alak kitárt karokkal, és kitörő örömmel.

- Helló, Bo! – Vágta zsebre Vadász a kezét, és mindenhova nézett, csak Bora nem.

Az eladó arcán pillanatok alatt beállt változás elképesztette Willt. Még soha sem látott mosolyt ilyen gyorsan lehervadni egy arcról, és váltani nyers gyűlöletté.

- Te meg mit akarsz itt?

- Nem maradunk sokáig! – Emelte fel védekezően a kezeit a férfi, miközben alig tudta elrejteni a mosolyát. – Ugyan, Bó! Tényleg képes vagy haragudni rám még mindig a múltkori kis botlásom miatt? – Ártatlanul lehorgasztotta a fejét Vadász, és a szempillái alól tekintett fel az említett férfira.

- Örülhetsz, hogy legutóbb élve távozhattál innen! Nem hittem volna, hogy ennyire ostoba vagy, és visszajössz...

- Barát, mi? – Bökte oldalba Will a férfit, ezzel magára vonta az eladó figyelmét.