Artemisz lánya (átírás alatt)

Mr. Blackheart

  Pár óra múlva egy kisvárosba értünk. Az utcákon nem volt sok ember de az ablakok mögött kíváncsi arcokat láttam. Nem csodálom, hiszen egy katonai terpjáróval haladtunk végig a telepüs főútján. Hamarosan egy fehérre festett ház elé értünk.
- Álljunk meg. - szóltam - Megérkeztünk.
- Itt laknak a szüleid? - kérdezte Luke, miután kiszálltunk az autóból. Csak bólintottam, és megnyomtam a csengőt. Egy középkorú férfi nyitott ajtót. Fekete haja már kezdett őszülni, és szemüveget viselt.
- Le... Leila! Hát te hogy kerülsz ide? - kérdezte meglepődve. Ezután meglátta a többieket is - Es maguk kik? - kérdezősködött tovább.
- Üdvözlöm. Maga Mr. Blackheart ugye? - miután apám bólintott folytatta - Luke Soredin vagyok. Ők itt mellettem pedig Andres Leganne, Mike Eister és... - itt elakadt, hiszen Liamnek nem tzdtuk a vezetéknevét.
- Liam. Csak Liam. - mutatkozott be negyedik társam is. Luke megkönnyebbülten bólintott majd folytatta.
- A lányával egy osztagban szolgálunk.
- Mindjárt jövök. - szólt apám, majd eltűnt a házban.Pár perc múlva újra lépteket hallottunk, majd a férfi ismét felbukkant, ezúttal két másik alakkal együtt. Az egyik egy nagyjából vele egykorú nő volt, a másik egy tizenhét év körüli lány. Az idősebb fekete haját befonva hordta és egyszerű ruhát viselt, barna szeme melegen csillogott. Mosolyogva szólalt meg.
- Leila, hát te hogyhogy itt vagy? Nem úgy volt, hogy csak nyáron tudsz hazajönni? - kérdezte, majd választ sem várva szorosan megölelt. Amikor hozzáért a vállamhoz felkiáltottam, mire ijedten hátraugrott.
- Mi történt veled? - kérdezte aggódva. Ekkor vette észre a kezdetleges kötést a vállamon és azt, hogy furcsán tartom a kezemet.
- Azt hiszem, hogy eltört a kulcscsontom. - válaszoltam. Döbbenten nézett rám.
- Tessék? Hogyan? - lepődött meg.
- Ez egy hosszú történet... - sóhajtottam. A másik kettő ekkor vette észre a többieket. Miután újra bemutatkoztak, anyám intett nekünk, hogy jöjjünk be. Leültünk a kanapéra, és mindent elmeséltem. Amikor ahhoz a részhez értem, hogy rájöttem, Lilian támadta meg a bázist, apa szemében fájdalom csillant meg, amit nem tudtam mire vélni. Azóta tudtak Lilian létezéséről, amióta én, de eddig még soha nem támadott meg, így nem tudtam, hogy mire reagált így. Ekkor a fiatalabb lány szólalt meg. Megszólalásig hasonlított rám, azzal az egy különbséggel, hogy az ő szeme nem kéken, hanem zölden csillogott.
- És most mit akartok tenni? - kérdezte - Ha  alóban egy teljes hadseregnek parancsol, öten nem tudjálok legyőzni őt.
- Igen, tudjuk. - felelte Luke - Egy ideig el kéne tűnnünk valahol. Hölgyem... - kezdte volna, de anya közbevágott.
- Csak semmi hölgyem. - jelentette ki- Hivjatok Violetnek.
- Ha már itt tartunk - szólalt meg apa is - engem Danielnek.
- Engem meg Isabellának. - motyogta a húgom is. Jellemző rá, hogy fiúk közelében zavarba jön, így, bár nagyon szerette volna, még soha nem volt barátja.
- Szóval... Violet - Lukenak nehéz volt a keresztnevén hívni, a számára szinte ismeretlen nőt. Nem is csodálom, hiszen a fél életét rendőrök és katonák között töltötte, tiszteletet kellett mutatnia - Egy ideig itt maradhatnánk maguknál?
Bár a kérdés anyának szólt, apa egy pillanat múlva már rá is vágta a választ.
- Persze, hogy igen! - mondta. A társaim megkönnyebbülten sóhajtottak fel.
- Isabella, megágyazol a vendégszobában? - kérdezte anya.
- Igen persze... - válaszolta a lány, majd vörös fejjel elsietett. Elhatároztam, hogy később beszélek vele.  - Egy kicsit felmegyek a szobámba gondolkozni jó? Fiúk, ha bármi baj van szóljatok akárkinek. - mondtam, majd elindultam a lépcsőn. Ahelyett azonban, hogy a saját szobámba mentem volna, benyitottam a mellette lévő vendégszobába. A húgom éppen ágyneműt húzott, de az arca nem éppen boldogságról árulkodott.
- Isabella - szólítottam meg - jól vagy?
Bosszúsan nézett rám.
- Igen - válaszolta - attól eltekintve, hogy ha egy ismeretlen fiú tartózkodik a környezetemben nem bírok normálisan viselkedni.
Leült az ágyra, én pedig mellé, és a karjára tettem a kezem.
- Tudom milyen érzés. - mondtam - Ameddig a kiképzés be nem fejeződött én is ilyen voltam. Az alatt az idő alatt egy barátom sem volt, mert a lányok elég hamar feladták. Hidd el féltem. Féltem, hogy bekerülök egy olyan helyre ahol senkivel sem tudok beszélni, vagy akár csak ránézni,ert zavarba jövök. Aztán bekerültem ebbe az osztagba. Mindenki kedves volt, nekem pedig sikerült végre feloldódnom. Igaz, hogy az osztagvezető nem valami kedves, de vele szerencsére jóval kevesebbet találkozunk. - nevettem fel, mire Isabella is elmosolyodott - Hidd el, egyszer te is talász majd olyan embereket akikkel normálisan tudsz majd beszélni, jó? - bólintott, és ezúttal már vidámabb arccal folytatta az ágyneműk húzását. Koléptem a szobából, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Ekkor vettem észre, hogy már besötétedett. Lementem a többiekhez, mire közölték, hogy nemsokára kész a vacsora. Miután a húgom is leért leültünk az asztalhoz enni. Ezután mindenki megmosakodott és anya átkötötte a vállamat. Ugyan egy ideig erősködtek, hogy menjünk el egy orvoshoz, sikerület meggyőznöm őket, hogy ezzel a csonttal a kötésen kívül semmit nem lehetne kezdeni. Így vágül maradtunk annál, hogy gyakran kötést cserélünk, és igyekszem nem nagy súlyt helyezni rá. Miután ezzel is készen lettünk aludni mentünk. A fiúk a vendégszobába költöztek be, Isabella pedig az enyémbe. Jó éjszakát kívántunk egymásak, majd a mozgalmas nap után hamar elaludtam. Álmomban, mint már annyiszor, az Olimposzt láttam. A főistenek éppen tanácskoztak, de inkáb lehetett volna egy hatalmas veszekedés kezdetének nevezni, mint békés vitának.
- A lányod veszélyt jelent az összes ismert istenre! - kiáltotta az egyik férfi. Fekete haja már félig ősz volt, klasszikus kithónt viselet, a kezében pedig egy villámot tartott - Nagyobb hatalma van, mint az én gyermekeim közül bármelyiknek!
- Hát persze, hiszen van kihez hasonlítani. - vágott vissza gúnyos hangon férjének Héra. Ő egy lótuszvirággal díszített pálcát fogott, sötét haját hátrafonva hordta. Zeusz sértetten felhorkant.
- Attól, hogy te képtelen vagy másra ránézni rajtam kívül, nekem még lehet életem... - kezdte, de a felesége közbevágott.
- Tudtommal a házasságba nem fér bele az amit te életnek nevezel. - mondta az istennő. Ekkor egy eddig ismeretlen, női hang is beleszólt a veszekedésbe.
- Igen, a lányomnak valóban nagy ereje van. Igen, ez veszélyes lehet. De, ha elpusztítjuk mi is vele pusztulunk. - ekkor rájöttem, hogy ki beszél, bár a kinézetéből eddig sem lett volna nehéz. Az istennő mindössze pár évvel tűnt idősebbnek nálam. Ezüst haja egyszerűen volt hátratűzve, fején hold alakú fejpánt pihent. Egyszerű, vadászásra tökéletesen alkalmas ruhát hordott, hátán íj és teli tegez volt, benne ezüstnyilak. Az istennő nem volt más, mint a valódi, vér szeinti anyám, Artemisz. Ekkor az álom kimerevedett, a hangok elhaltak, ő pedig felém fordult.
________________________________________

Elnézést, hogy ilyen sokáig nem írtam, csak volt egy kis technikai probléma, (telefonelkobzás, gépről meg nem vagyok bejelentkezve) de már szerencsére megoldódott.