Artemisz lánya (átírás alatt)

Egyetlen Név

  Teljesen elveszítettem az időérzékemet harc közben. Minden egyes újabb ellenféllel akivel szembe kerültem egyre nőtt az a rossz érzés a gyomromban. Azt hittem, hogy a katonaság már teljesen kiölte belőlem ezt, de az a helyzet össze sem volt hasonlítható ezzel. Az ellenség itt egy egyszerű halandókból álló sereg volt, akiknek valószínűleg fogalmuk sem volt, hogy miért harcolnak. Igyekeztem, hogy legfeljebb harcképtelenné tegyem őket, de még ez is csak növelte a bűntudatomat. A  Hádész által toborzott sereget ez kevésbé érdekelte. Miközben éppen valaki az arcom felé közelítő vágását hárítottam meghallottam a jobb oldalamon egy olyan hangot, amiről remlétem, hogy soha többet nem kell.
- Tudod, őszintén örülök, hogy nem öltelek meg lent, Blackheart szuka. – kiáltotta oda nekem az az empusza aki az Alvilágban utánunk küldött szörnyeket vezette – Évszázadok óta nem szórakoztam ilyen jót! – mondta, miközben átharapta valakinek a torkát. Az illető összeesett és biztos voltam benne, hogy nem is fog többet felkelni.
- Egyébként – folytatta a démonnő – ahogy esténként hallottam Hádész is igencsak jól szórakozott a húgoddal. – vigyorodott el, még vértől csöpögő szájjal, majd eltűnt a káoszban. Ez után teljesen összefolytak az események. Egyik ellenféllel kerültem szembe a másik után, a kardom szinte csak egy elmosódott folt volt. Kezdett fáradni a kezem, és féltem, hogy ha egyszer szembe kerülök Liliannel, akkor már nem marad elég erőm a legyőzéséhez. Mikor már szinte az ájulás szélén álltam a fáradtságtól és a tudattól, hogy mennyi ártatlan ember halálát okozzuk ezzel egy hatalmas fekete buborékot pillantottam meg a harctér közepén. Elkezdtem arrafelé menni amilyen gyorsan csak tudtam, az ellenfél között utat nyitva a kardommal. A buborékon belül szinte mindenki ott volt, Hádészt is beleértve. Egy földön fekvő alak mellett térdeltek. Elkezdtem rohanni feléjük, hiszen nem tudtam, hogy ki az. Amikor viszont odaértem egy olyan ember fogadott a földön fekve, akire még az általános iskolámban is hamarabb számítottam volna, mint itt. A sérült férfi ugyanis nem más volt, mint az osztagvezetőnk. Egyenruháját most vér áztatta a hasánál keletkezett szúrt seb miatt. Amikor viszont megnéztem a kabátját rádöbbentem, hogy az nem az általunk is viselt katonai egyenruha kabátja volt, hanem azoké akik Lilian seregében szolgáltak.
- Maga... Maga volt az? – kérdeztem döbbenten – Mindvégig maga volt az áruló?
- Nem... Nem én voltam... – felelt elhaló hangon – Hívjátok ide... A fiamat... – suttogta még utolsó erejével.
Értetlenül néztünk egymásra. Mindannyiunk tekintetéből ugyanazt a kérdést lehetett kiolvasni. Meg voltunk lepődve, hiszen egyikünk sem tudta, hogy az osztagvezetőnek volt fia. Ekkor az erőtéren kívülről kiabálás hallatszódott be.
- Engedjetek be! – kiabálta Liam tompa hangon. Kezdtünk egyre jobban összezavarodni, hiszen észre sem vettük, hogy ő eddig nem volt itt. Hádész felemelte a kezét, hogy egy kis rést nyisson az általa létrehozott erőtéren. Amikor a fiú meglátta a földön fekvő osztagvezetőt egy pillanatra a földbe gyökerezett a lába, majd még gyorsabb tempóban kezdett el rohanni.
- Ap... Osztagvezető! – korrigálta gyorsan magát, de ekkor már mindegy volt. Láttam a többieken is  hogy feltűnt nekik a nyelvbotlás, és összeállt a fejükben a kép. Liam volt az osztagvezető fia. Ezért nem tudtunk a múltjáról semmit, ezért nem volt hajlandó elmondani a vezetéknevét. Mert akkor rájöttünk volna a titkára. A fiú már az erőtéren nyitott hasadásnál járt, amikor megtorpant. Az oldalára szorította a kezét, és ekkor láttuk meg, hogy egy nyílvessző áll ki a bordái közül.
- Lilian! Megvan az egyik! – kiáltott fel egy katona. Ő valószínűleg azon kevesek közé tartozott akik tisztában voltak azzal, hogy miért harcolnak. Néhány másodperc döbbenet után elkezdtem rohanni a sérült társam felé. Már csak néhány méterre voltam a fiútól amikor az erőtér hirtelen bezárult előttem.
- Hádész könyörgöm nyisd ki! – kértem az istent könnyes szemekkel, de ekkor megláttam az okot amiért a feketés áttetsző fal zárva maradt előttem. Lilian rohant oda a földön fekvő Liamhez, de a lányon úgy látszott, hogy még rosszabb állapotban van, mint én.
- Liam! – sikította a fekete hajú, miközben térdre rogyott a társam mellett – Ne... Kérlek ne hagyj itt...
Egyre jobban kezdtem összezavarodni. A fiú lassan felemelte a fejét.
- Lilian... Sajnálom. Megtisztelő volt neked dolgozni. És... – akadt el a lélegzete – Örülök, hogy a barátnőm voltál. – mondta még, olyan halkan, hogy szinte csak a szájáról tudtam leolvasni, majd ő is örökre lehunyta a szemét.
- Ne! – sikította Lilian olyan hangosan, hogy mindenki megdermedt egy pillanatra. Én is zokogni kezdtem majd amikor megértettem az összefüggéseket térdre rogytam. Lassan hátrafordítottam a fejemet, és láttam, hogy a többiek teljesen lesokkolva és értetlenül állnak, már a hátam mögött.
- Ő volt az. – suttogtam éppen csak olyan hangosan, hogy meghallják – Liam volt az áruló. Lilian a barátnője volt, valószínűleg ezért vállalta a kémkedést. Ekkor, mintha meghallotta volna a nevét a fekete hajú lány idenézett.
- Miattad volt! – kilátotta könnyes szemmel – Ha te nem lennél, akkor Liam még most is élne! És William is!
Mint ez alatt a rövid idő alatt már oly sokszor, értetlenül néztünk össze a fiúkkal.
- Szerintem az osztagvezetőről beszél. – jegyezte meg halkan Mike.
- Lilian! – válaszoltam a lánynak – Nekem is fontos volt Liam... – kezdtem volna, de ő közbevágott.
- Elvetted tőlem! – kiáltotta újra – Elvetted tőlem, mint ahogy az apád elvette tőlem az én apámat!
Ebben a pillanatban pattant el bennem valami. Az elmúlt néhány hónapban túl sok számomra fontos ember kockáztatta miattam az életét, túl sok mindenkit vesztettem el.
- Az apád nem halt meg! – kiáltottam olyan hangosan ahogyan csak tudtam – Apám mellélőtt és ő csak leugrott arról a szikláról! Teljesen fölöslegesen ölted meg őt! – itt már szinte torkom szakadtából üvöltöttem. Az elmúlt időszak összes szorongása és gyásza ezen a néhány mondaton keresztül akart belőlem távozni.
- Küzdj meg velem! – mondta Lilian ezúttal már szinte jegesen nyugodt hangon.
A kezembe vettem a kardomat.
- Jó. – feleltem – küzdjünk meg, mint a két legerősebb félisten. A társaink segítsége nélkül. – néztem itt jelentőségteljesen Luke aggódó szemeibe – Hádész, meg tudod nyitni egy kicsit az erőteret? – kértem az istent, mire az egy kis rést hagyott. Mikor azonban kiléptem volna Isabella valamilyen oknál fogva elém ugrott.
- Hagyd békén a nővéremet! – vicsorogta a lány – Nem volt elég neked az apánk élete?
Ha azonban mondani is akart volna még valamit már nem tehette. Mindössze egy ezüstös villanás volt. Isabella sikítva esett a földre a kezét a jobb szemére tapasztva. Az ujjai között vékony patakokban csordogált a vér.
- A társakhoz a családtagok is hozzátartoznak. – mondta Lilian fagyos hangon, a kezében a húgom vérétől piros kardját tartva.
Szinte hang sem jött ki a torkomon annyira meglepődtem.
- Hádész, nem tudnád meggyógyítani? – kérdeztem miután némileg magamhoz tértem a sokkból, de az isten csak szomorúan rázta a fejét.
- Én a halálért felelek, nem az életért. – felelte – Ápolni tudom, hogy ne fertőződön el a seb, de nem tudom visszaadni a látását.
Bólintottam. Ezek után már semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy le kell győznöm Liliant. Kisétáltam az erőtér védelméből. A harcoló felek megálltak és egy nagyobb kört kihagyva igyekeztek minél közelebb kerülni hozzánk. Lassan körözni kezdtünk Liliannel. Próbáltuk felmérni a másik erősségeit és gyengeségeit. Ő támadt először. Az oldalamat célozta meg, de gyorsan odébb ugrottam. Védtem, majd visszatámadtam. Sokáig a kardjaink csörgése és a két sereg izgatott morajlása volt az egyetlen dolog ami megtörte a csendet. Már vagy negyed órája küzdöttünk, de néhány felületi sérülésnél többet nem sikerült a másikon ejtenünk. Többször megfordult a fejemben, hogy felhasználom a nyakláncomat, de mindig eszembe jutott az a sok halandó, akik szintén a robbanás áldozatául esnének. Egyszer már elkezdtem kihúzni a csillogó ékszert a pólóm alól, de a másik észrevette.
- Hát így játszunk? – kérdezte, miközben ő is hasonló mozdulatot tett mint én. Az ő nyakában is felvillant egy ugyanolyan medál, mint az enyém, annyi különbséggel, hogy az övé teljesen fekete volt – Ha a pokolra akarsz küldeni magammal húzlak - tette hozzá, majd a lábam felé suhintott. Ezek után újra a fegyvereinkre koncentráltunk.
- Miért teszed ezt? – kérdeztem egy kis idő múlva – Miért jó ez neked?
- Anyám parancsát teljesítem, ahogyan azt egy jó gyereknek illik. – válaszolta gúnyosan.
Ekkor felvillant egy ötlet az agyamban. Mi van akkor, ha nem csak Lilian, de az összes római isten is a valódi ellenségünket szolgálja? Ha ez igaz akkor kellet valami egyértelműen látható jelnek lennie...
- Lilian! Láttad személyesen Dianát amikor kiadta neked a parancsot? – kérdeztem védekezés közben.
- Mégis mi közöd van hozzá? – tért ki a válasz elől a másik. Támadásba lendültem és sikerült néhány lépés hátrálásra bírnom.
- Láttad őt személyesen? – tettem fel újra a kérdést.
- Igen, láttam őt! – felelte egyre jobban kifulladva – Mégis miért érdekel ennyire?
- Milyen színű volt a szeme? – tettem fel a következő kérdést. Tudtam, hogy már csak egy lépés választ el attól, hogy rájöjjek, ki a valódi ellenségünk.
- Nem tudom! – válaszolt Lilian, egyre inkább hátrálva felerősödött támadásaim miatt.
- Milyen színű volt a szeme? – kérdeztem egyre idegesebben. Bár küzdöttem ellene, éreztem, hogy a vörös köd kezd leszállni a szemem elé. Lilian szinte mindenkit elvett tőlem aki fontos volt nekem.
- Nem emlékszem! – mondta egyre kétségbeesettebb arccal a másik. Megbotlott egy kőben és elesett. Elé léptem és a torkához tartottam a kardom hegyét. Az agyam egy kis része azt üvöltötte, hogy ne tegyem, ez nem én vagyok, de abban a pillanatban ez már nem érdekelt.
- Fekete! – kiáltotta Lilian – Fekete volt a szeme, és mi ezzel a baj?! Mindegyik istennek fekete volt amióta az eszemet tudom!
Ekkor végre rájöttem. Átkoztam magam amiért eddig nem raktam össze a nagy képet. A tény, hogy képes ennyi istent egyszerre megszállni arra utal, hogy nagyon ősi és erős. A káosz ami az általa megszállt emberek nyomában marad, az értelmetlen utálata az emberiség ellen, Hádész figyelmeztetése... Ezekből miatt csak egy isten jöhetett szóba. A legelső, a legősibb.
- Az igazi ellenség nem mi vagyunk! – kiáltottam, miközben elvettem Lilian torkától a kardomat – A görögök és a rómaiak ellentétének vége kell hogy szakadjon! Össze kell fognunk, mert a valódi ellenségünk nem más, mint... – vettem egy nagy levegőt, energiát gyűjtve a név kimondásához – A valódi ellenségünk nem más, mint Khaosz!