Artemisz lánya (átírás alatt)

Luke emléke

  Amikor kiértünk a folyosónkról teljes káosz fogadott minket. Mindenhol a társaink harcoltak idegen emberekkel, lövések hangja és fémcsattogás hasította ketté a levegőt. Utóbbit kicsit furcsának tartottam, így jobban körülnéztem. Ekkor láttam meg, hogy az ellenfeleink valójában ókori páncélt viselnek, és a kezükben lőfegyver helyett kard van. Azt gondoltam, hogy így könnyű lehet őket legyőzni, de tévedtem. Az ellenség szinte minden golyót hárított, és csak könnyebb sérüléseket szerzett. Kicsit elbizonytalanodtam a helyzetünket illetően. Leila próbált lépést tartani a szemüveges nővel, aki valószínűleg egy másik osztag vezetője lehetett. A lány hosszú fekete haja lobogott, én pedig teljesen el voltam vele foglalva, ameddig egy erőteljes ütés a hátamon ki nem rángatott a gondolataim közül.
- Haladjunk már! – mordult rám Liam – Nincs időnk a bámészkodásra.
- Bocsánat, igazad van. – sóhajtottam. Azóta szeretem Leilát, hogy bekerült az osztagba, de eddig nem mertem elmondani neki. A gondolataimba merülve nem vettem észre, hogy időközben megálltunk, így majdnem nekiütköztem az előttem álló Andersbe. Megláttam, hogy miért álltunk meg. Előttünk egy lelakatolt ajtó volt, amit vezetőnk éppen kinyitott. Egy lépcsősort láttunk meg, amit csak halvány neoncsövek világítottak meg. A fala betonból volt, de kékesszürkére festették őket. A lépcső alján egy hasonló kinézetű folyosó látszott. Megborzongtam. A folyosó úgy nézett ki, mintha egy horrorfilmből szedték volna ki, de láttam, hogy Leila és Anders már elindult a nő nyomában, így én is követtem őket. Hallottam, ahogy Mike aki az utolsó volt a sorban bezárja maga mögött az ajtót. Mint kiderült a folyosóról egy kész labirintus ágazott szét. A szemüveges nő magabiztosan vezetett végig raja, látszott, hogy már járt itt. Ajtók mellett haladtunk el, bár soha nem derült ki, hogy mi van mögöttük. Nemsokára elérkeztünk a sokadik ugyanolyan ajtóhoz, de a nő ott megállt és ránk nézett.
- Menjetek be, nekem most vissza kell mennem az osztagomhoz. – szólalt meg a sejtésemet igazolva, majd elindult abba az irányba amerről jöttünk. Leila rátette a kezét a kilincsre és az ajtó hangtalanul kinyílt. Beléptünk a helyiségbe. Kicsi volt, de jól berendezett. A falak mellett könyvespolcok sorakoztak, az ajtóval szemben pedig egy asztal és egy szék állt. A székben pedig nem más ült, mint az osztagvezetőnk. Az agyamat elködösítette a düh.
- Maga miért nem odakint harcol? – kérdeztem folytott hangon. A férfi csak mosolygott.
- Mert veletek akartam beszélni. – válaszolta nyugodtan.
- És maga szerint ez mentség? – kérdeztem hangomat egyre jobban emelve – Odakint emberek halnak meg míg maga egy védett helyen kávézgat! – a végét már ordítottam. Hiába próbáltam, nem tudtam türtőztetni magam. Annyi éven át nyomtam el magamban a gyűlöletet amit iránta éreztem, hogy már nem bírtam tovább. A többiekre néztem akik falfehér arccal bámultam rám. Tudták, hogy gyűlölöm az osztagvezetőt, kiolvashatták a viselkedésemből, de szerintem nem gondolták, hogy nyíltan szembeszállok vele. Nyilván nekik nincs olyan okuk rá, mint nekem, hiszen nekik nem lőtte le az apjukat. Ekkor megrohantak az emlékek.

  Tizenkét éves voltam. A szüleim sokat veszekedtek, így az éjszakáim nagy részét a tetőn töltöttem, hiszen odáig már nem hallatszott fel a hangjuk. Azon a napon minden eddiginél jobban vesztek össze, így az ablakom mellett lévő tűzlétrán felmásztam a tetőre. Hamarosan megláttam apám alakját az egyenruhájában kilépni a ház ajtaján. Kíváncsi voltam, hogy hová mehet az éjszaka közepén, így a tetőkön keresztül követtem őt. Abban az időben apám rendőrnyomozó volt, az osztagvezető pedig a társa. Soha nem kedveltem a férfit, pedig nagyon igyekezett, hogy elnyerje a bizalmamat. Valahányszor feljött hozzánk, mindig hozott valamit, mosolygott, próbált velem beszélgetni, de általában egy kis idő múlva visszamentem a szobámba. Elég nehéz volt apám alakját követni, hiszen figyelnem kellett, hogy le ne essek a tetőről, de valahogy sikerült lépést tartanom vele. Egy boltnál állt meg, és Kiáltott valamit, azt azonban nem értettem, hogy mit. Ekkor láttam, hogy még négy ember van ott rajta kívül. Három a bolt ajtajánál állt, egy pedig apám mellet. Ő is egyenruhát viselt, de míg apám annyira sietett, hogy a sapkáját nem vette fel, addig a másik jó rendőrhöz híven azt is viselte. Ekkor  a sapkás elkiáltotta magát. A hangjáról és a precízségéről felismertem őt. Az osztagvezető volt az. A másik három alak időközben bejutott a boltba. Apámék fegyverrel a kezükbe utánuk mentek. Lövések hangja hallatszott, majd nemsokára a két rendőr kirohant a boltból, nyomukban a három betörővel. Az utcán folytatták a harcot, de egyszer csak valami megváltozott. A levegő hidegebb lett, és az osztagvezető megszólalt, de ezúttal tisztán kivettem amit mondott. A hangja furcsán mély volt, alig ismertem fel, hogy az övé. Mivel nem láttam semmit kicsit kijjebb hajoltam a tető széléről és egy pillanatra kihagyott a szívem. Apám a földön térdelt és hevesen rázta a fejét, a parancsnok pedig egy fegyvert szorított a homlokához.
- Viszlát  Robert. – szólt a férfi, majd elsütötte a fegyvert. Behunytam a szemem, nem bírtam végignézni apám halálát. Egy puffanást hallottam. A levegő visszaváltozott normális hőmérsékletűre, majd egy döbbent kiáltás hallatszott. Újra kimerészkedtem a tető szélére, de amit láttam az jobban lesokkolt mint apám halála. A parancsnok a földön térdelt a társa élettelen testét a kezében tartva és zokogott. Annyira megdöbbentem azok után, hogy alig öt perccel ezelőtt hidegvérrel lelőtte apámat, hogy teljesen lefagytam. Pár perc múlva az agyam feldolgozta az előbb történteket, és képtelen voltam tovább ott maradni. Rohanni kezdtem a tetőkön át, de nem tudtam, hogy merre megyek. Végül valahogyan sikerült elérnem a mi tetőnket, lemásztam a tűzlétrán be a szobámba és zokogtam. Még aznap éjjel lementem anyámhoz és mindent elmondtam neki. Nem volt dühös rám, sőt megértett, hiszen általában apám kezdte a veszekedéseket. Másnap elmentünk a rendőrségre és bejelentettük a gyilkosságot. Azt mondták, hogy utánanéznek, majd, igaz hogy csak kiskorú voltam, felvették a vallomásomat. Elmondtam mindent amit tudtam és azonnal kiküldtek egy járőrt az említett helyszínre. Megtalálták apám testét és a betört bolti kirakatot, így bebizonyosodott, hogy nem csak egy rémálom volt. A rendőrség megvizsgálta a fejében lévő golyót és kiderítették, hogy valóban egy rendőr fegyveréből származhatott. Ezután tisztességesen eltemethettük apámat. Az volt életem legrosszabb napja. Időközben a rendőrség megnézte a bolt biztonsági kamerájának a felvételeit, és arra jutottak, hogy a gyilkosság valóban abban az időben történt amikor az osztagvezető és apám egy fegyveres rablást próbált megakadályozni. Az osztagvezetőt kikérdezték, de az azt állította, hogy nem emlékszik semmire. Orvosi vizsgálatot is végeztek rajta, de az is azt mutatta, hogy az emlékei abból az időből teljesen kiestek. Végül bíróság elé állították, és gondatlanságból elkövetett emberölésért húsz év katonai szolgálatot kapott. Bosszúból csatlakoztam a katonasághoz, és nagyon meglepett, hogy éppen az ő osztagába kerültem. Most a tizedik évnél tart, szóval ha itt akarok maradni még tíz évet kell kibírnom vele.

  Gondolataimból Anders üvöltése szakított ki.
- Hogy merészelsz így beszélni az osztagvezetővel?! – kiáltott rám a társam – Ő a felettesünk és semmi jogod hozzá, hogy ilyeneket mondj neki!
- Csak nem a kutya védi a gazdáját? – kérdeztem gúnnyal a hangomban – Ha az osztagvezető azt parancsolná, hogy lődd fejbe magad azt is megtennéd? Ennyire azért ne legyél hűséges! – vágtam oda neki. Mindenki döbbenten nézte a vitánkat. Megláttam, hogy Leila milyen sápadt, és minden dühöm elpárolgott. Csak a szomorúság és a szégyen maradt. Könnyeimmel küszködve kinyitottam az ajtót és rohanni kezdtem. Pár perc múlva lerogytam a földre és sírni kezdtem. Nem hangosan, inkább csak folytak a könnyek a szememből. Lehajtottam a fejem és gondolkozni kezdtem. Ha a parancsnok valóban nem emlékszik, hogy lelőtte apámat, akkor a semmiért szálltam bele szembe. Ismerős lépések hangját hallottam.
- Luke! Luke, merre vagy? – szólongatott Leila.

 

________________________________________

Elnézést, higy csak ilyen későn tudtam felrakni a részt már délelőtt elkezdtem, csak utána nem nagyon volt rá időm. Köszönöm a kommentet TEKA_Lya kíváncsi vagyok mi lesz ha a jetedik részhez érünk... Helyesírási hibákért továbbra sem vállalok felelősséget.

                      Jó éjt!