Artemisz lánya (átírás alatt)

Az Alvilág

  Ledermedve álltam. Ezek szerint tényleg Hádész sisakja lesz a kulcs a megoldandó rejtélyhez. De milyen rejtélyhez? Miért nem tudja Hádész, hogy kik vagyunk, ha egyszer elvileg várt minket? És miért lengi körbe ez a furcsa, idegennek tűnő erő? A fejemben ezernyi kérdés kavargott, de egyiket sem mertem feltenni. Végül is magával a Halállal állok szemben. A Halállal aki feltűnően jóképű. Legalább is Isabella szerint aki azóta próbál eszméleténél maradni Luke karjába kapaszkodva. Jellemző. Erről eszembe jutott, hogy vajon én hogy nézhettem Lukera először. Valószínűleg elég idiótán, mert még azt is megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Erre nem nagyon tudtam válaszolni, mivel azzal voltam elfoglalva, hogy sikerüljön megőrizni a nyugalmamat.
-U-uram! - hallottam egy remegő hangot. Időbe telt mire rájöttem, hogy ez a sajátom.
-Azért jöttünk az Alvilágba, mert az egyik barátunk elmondott egy próféciát, és szerintük köze lehet magához. - itt Mikera néztem.
-Hadd halljam. - mondta Hádész.
Miután elismételtük neki a prócéciát különös dolog történt. A teremben hirtelen kicsit melegebb lett és Hádész körül eltűnt az a furcsa, nyomasztó hidegség. A legfeltűnőbb azonban a szeme volt, ami immár nem feketének és érzelemmentesnek tűnt, hanem kéken fénylett. A hidegség egy része ugyan megmaradt, de felfedeztem a szemében egy kicsi aggodalmat is. Amikor megszólalt hadarva beszélt, mintha fogytán volna az ideje.
-Igen, azt a próféciát valóban én küldtem. - mondta gyorsan - Nincs sok idő ameddig vissza nem veszi az uralmat felettem, úgyhogy figyeljetek! Kényszerítettek, hogy megszálljam Richard Carnelt, mint ahogy a paeancsnokotokat is. Soha nem akartam bántani egyiküket sem, most mégis ketten ennek a következményeitől szenvedtek. Nagyon sajnálom amit tettem, de nem vagyok önmagam ura. A valódi ellenségetek pedig nem más, mint Kh - itt elakadt a lélegzete, megrászkódott, majd minden visstatért ugyanolyan az állapotba, mint amikor megérkeztünk. Hádész megint megszólalt, ezúttal az első, hideg hangján:
-Ezek a halandók már túl sokat tudnak. Nem szabad, hogy kijussanak innen. - a bent őrködő empuszákra és csontvázakra nézett, majd ránk mutatott. - Elkapni őket!
Teljes zavarral a fejünkben kezdtünk el rohanni a kapu felé, amikor két csontváz vágta el az utunkat. Nem tehettem mást, állkapcson rúgtam az egyiket, majd leszedtem az egyik karját, és az újdonsült fegyveremmel futottam tovább, miközben átkoztam magamat, amiért a kést a halandók világában hagytuk. Láttam, hogy Luke hasonlóan intézi el a másik csontvázat, így már neki is volt valamilyen fegyvere. Kivetettük magunkat a kapun, majd teljes erővel rohantunk tovább. Mellettünk a lelkek - emberi alakokra halványan emlékeztető lebegő fehér foltok - valószínűleg erdeklődve bámultak kivehetetlen arcukkal, mögöttünk egyre hagosabb lett a csontvázaktól származó kopogás, és az empuszák patadobogása. Éppen egy kisebb épület mellett futottunk el, amikor hallottuk, hogy már majdnem beértek minket. Lukekal egymásra néztünk, majd felkészülve a harcra hátrafordultunk. Ekkor hallottuk meg a suttogást.
-Ide! Gyorsan! - szólt halkan egy ismerős hang. Azonnal beléptünk a kis építménybe, nem törődve azzal, hogy csapda-e vagy sem. Láttuk, hogy a szörnyek hada egy pillanatra megáll, aztán az egyik kiált valamit, majd újra elindulnak. Fellélegeztünk, de aztán megfordultunk, és a torkunkon akadt a megmentőnknek szánt köszönet. Az ismerős hangú szellem ugyanis az apám volt. A szám elé kaptam a kezem, és csak nehezen tudram visszanyelni a könnyeimet. Látram, hogy Isabellának ennyire sem megy, némán zokogott mellettem.
-Apa - szólaltam meg fojtott hangon - örülök, hogy ide kerültél.
- Én is. Tekintve, hogy egy nem megtörtént gyilkosság miatt haltam meg, eléggé meglepődtem. - próbálta oldani a helyzetet, kevés sikerrel.
- Amit utoljára mondtál... Nem vagyok gyilkos. - a szavak még mindig éles fájdalommal töltöttek el - mit jelentettek?
- Lilian azt hiszi, hogy megöltem az apját. Együtt voltunk katonák, de egy éjjel megőrült és megtámadta az egyik tisztet. Mivel megpróbáltam megvédeni bűnrészességgel vádoltak, és nekem kellett volna lelőnöm. Ehelyett azonban csak eljátszottam, hogy kelövöm a szikláról, és reménykedtem, hogy túléli. Lilian ezután bosszút esküdött, és, mint látod, be is teljesítette.
- Apa. Lilian apjának véletlenül nem... Richard Carnel volt a neve?
Apa elkerekedett szemmel nézett rám.
- Ho-honnan tudod a nevét? - kérdezte döbbenten.
- Mit látod tettünk egy látogatást az Alvilág uránál is - mondtam - és azt mondta, kényszerítették, hogy megszállja Richard Carnelt és a parancsnokunkat. Ez azt jelenti - néztem Lukera -, hogy mindkettőnk apjának a halála a valódi ellenségünk lelkén szárad.
- De ki a valódi ellenségünk? - kérdezte Luke - És miért ilyen bonyolultan gondolkozik? Megszáll egy istent, hogy szálljon meg egy embert, hogy támadjon meg egy másikat, hogy ítéljék el, hogy a gyermeke bosszút esküdjön, hogy ő is öljön meg valakit amivel árt neked?
- Nem tudom - feleltem, de az biztos, hogy nem akarja, hogy rájöjjünk a kilétére.
Halk dobogás szakította félbe a beszélgetésünket.
- Visszafelé jönnek- suttogtam - ha mégegyszer ideérnek, biztos, hogy alaposabban fognak mindent átkutatni.
- Akkor jobb lesz, ha gyorsan eltűnünk innen - mondta Luke.
- De hogyan? - kétdezte Isabella - a könyv azt írta, hogy Kharón mindenkit csak idefelé szállít át a folyón.
Kétségbeesetten néztünk egymásra. Annyira el voltunk foglalva azzal, hogy életben maraddjunk, hogy eszünkbe sem jutott egy terv a kijutásra. Egyszer csak bevillant valami az agyamba.
- Az átjáró! - mondtam, mire a többiek csak értetlenül néztek rám. - Kharón említette, hogy az egyik lélek tslált innen egy átjárót, ami a folyó túlpartjára vezet!
A többieknek is eszükbe jutott a Révésszel folytatott rövid beszélgetésünk, és remény csillant a szemükben. Ekkor apára néztem. Összeszorult a gyomrom anak tudatára, hogy most látom őt utoljára.
- Apa - kezdtem - köszönök mindent. Hogy befogadtatok, szerettetek és megvédtetek. És, hogy midig ott voltatok amikor szükségem volt rátok. Szeretlek. - elfordultam, hogy ne lássa a könnyek csillogását a szememben. Egy kéz érintését éreztem a vállamon.
- Jól van. Nem lesz semmi baj. - suttogta Luke. Tudtam, hogy ez nem igaz, mégis megnyugtató volt hallani.
- Gyere - fogta meg a kezemet - mennünk kell.
Némán bólintottam és hagytam, hogy lassan kihúzzon a kis épületből a kristályok fényébe. Ekkor vettem észre, hogy még mindig a másik kezemben szorongatom a csontváz letépett karját. Hátranéztem, hogy Mike és Isabella is mögöttünk vannak-e, mejd utoljára ránéztem az apámra. A vonásai már kedtek halványulni, de a mosolyt az arcán még mindig láttam. Elindultunk. Nem tudtuk, hogy merre kell mennünk, csak annyit, hogy minél messzebb a palotától. Nemsolára elértük a barlang egyik falát és amellett kezdtünk haladni, minden rést és repedést megfigyelve. Mike nemsokára megszólalt.
-Ott van! - mutatott egy kisebb fehér foltra a falon a magasban. Ha nem az Alvilágban lettünk volna párafelhőnek is nézhettük volna, de itt nem voltak felhők. Ha jobban megnéztük ki is lehetett venni néhány kezet és lábat a fehér gomolyagból.
- De hogy jutunk fel oda? - kérdezte Isabella.
-Nincs más választásunk, másznunk kell. - feleltem. Félúton járhattunk, amikor alattunk egy női hang fekiáltott.
- Ott vannak, kapjátok el őket! - kiáltotta az empusza, és nemsokára fémes csengés és patadobogás töltötte meg alattunk a sziklát. Gyorsabban kezdtünk mászni. Egyszer Luke lába megcsúszott egy kiszögellésen, de időben sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Pár perc múlva felértünk a réshez. A felhőnek tűnő gomolyag valóban lelkekből állt, mögöttük egy fekete rés tátongott. Átnyomakodtunk és csodák csodájára valóban a Sztüx folyó túlpartjára érkeztünk. A távolban egy kék pont világított.
-Ott a kapu! - kiáltott fel izgatottan Isabella - Siessünk!
Ekkor ért át at első empusza is a repedésen. Futni kezdtünk, amilyen gyorsan csak bírtunk. Szerencsénk volt, hiszen démonnő felemás lábaival csak lassan tudott követni minket. Hamarosan elértük a kaput, de addigra már vagy efy tucat empusza üldözött minket.
-Siessetek! - kiáltottam Mikera és Isabellára, mire ők engedelmesek át is ugrottak a kapun. - Most menj te! - mondtam Lukenak.
-Nem, előbb te! - ellenkezett.
-Erre most nincs időnk! - fakadtam ki. Menj, vagy utolérnek minket!
Végül nagy nehezen beadta a derekát, és ő is átlépett a kapun. Már csak én maradtam. Az empuszák időközben odaértek.
- No lám csak! - szólalt meg az aki a falon is észrevett minket - Elfutottak a kis barátaid? Ne ellenkezz és gyors halálod lesz. - vigyorodott el, kimutatva ésles szemfogait.
- Majd ha fagy! - morogtam, és én is átvetettem magam az átjárón. Az utolsó dolog amit láttam, az empusza döbbent arca volt. Kárörvendően elmosolyodtam, majd elnyelt a sötétség.

______________________________________________

Igen tudom... Fél éve nem volt rész és a rajzokkal sem haladtam... Erre megint csak a technikai probléma kifogást tudom felhozni. Meg azt, hogy most elég sokat kell tanulnom, ugyanis idén lesz a drága fevételi... De most téli szünet van úgyhogy van időm. Fogjuk rá... Jó éjszakát mindenkinek!