Artemisz lánya (átírás alatt)

A húgom terve

  Álmomban elég sok furcsa dolog történt. Gyakorlatilag láttam a Világ megteremtését felgyorsítva. Láttam, ahogy Khaosz megteremti Gaiát, Uránoszt, Pontoszt és Tartaroszt, a titánok és az gigászok születését, a Kronosz és az Olimposziak közötti háborút. Mindeközben csak egy mondat ismétlődött a fejemben. Még csak nem is egy egész mondat volt. Az igazi ellenségetek nem más mint Kh- mondta Hádész, mielőtt elveszítette volna az önuralmát. Tudtam, hogy ez jelent valamit, de az agyam nem volt képes felfogni, hogy mit. Aztán az álom ködén át Luke kétségbeesett hangja hatolt be.
- Leila! Ébredj fel könyörgöm! – mondta a barátom.
Lassan kinyitottam a szemem. A szobából jövő fény elvakított. A családom és a barátaim aggódva állták körül az ágyat amin feküdtem. Lassan realizáltam, hogy a szálláshelyünkön vagyok. Lenéztem a ruhámra, és láttam, hogy még koszos és szakadt. Ezek szerint még nem cserélték le.
- Mennyi ideig voltam eszméletlen? – kérdeztem.
- Nyolc óra huszonhárom percet. – vágta rá Luke. Erre mind a ketten elpirultunk, hiszen azt jelentette, hogy számolta a perceket amíg ájult voltam.
-Elmeséltétek már, mi történt odalent? – tettem fel a következő kérdést.
- Igen. – mondta komoran Mike. Anya kisírt szemeibe néztem, és rájöttem, hogy a kérdés fölösleges volt. A kis túránk az Alvilágban az egész társaságra rányomta a bélyegét.
- Értem. A valódi ellenségünk ezek szerint nem Lilian. Kár, hogy ő erről nem tud. Tervet kell készítenünk, hogy hogyan győzhetnénk le.
- Öten? Szinte sehogy. – válaszolt gondterhelten Anders.
-Nem azt akartad mondani, hogy heten? – kérdezte anya – Mi is szeretnénk segíteni.
- Ha valóban azt akarjátok, akkor nagyon sok kiképzésre lesz szükség, amire nem tudom, hogy van-e időnk. – feleltem – Ráadásul az esélyeink úgy sem nőnének sokkal...
- Valami megoldásnak kell lennie. – felelte Luke  - Lilian – még ha nem is tud róla – a valódi ellenségünknek dolgozik. Valahogy le kell őt állítanunk, hiszen nem hiszem, hogy az illetőnek azután is szüksége lenne rá, hogy legyőz minket.
Isabella szeme furcsán felcsillant. Mintha félelem és izgalom keveréke lett volna egy kis szeretettel.
- Azt hiszem... Azt hiszem, hogy van egy ötletem. – szólalt meg, miután rendezte arcvonásait.
- Nagyszerű. Megosztanád velünk? – kérdezte gúnyosan Liam. Legnagyobb meglepetésünkre azonban Isabella nem a tervét kezdte el mesélni, hanem csak ránézett a társamra és megrázta a fejét.
- Azt hiszem, hogy nem nagyon örülnétek neki. Nem fogok megsérülni... Vagyis... – az arca egyre vörösebb lett. Kezdtem gyanút fogni, de a többieknek még nem sikerült összerakni a képet.
- Isabella, ugye nem akarsz... – kezdtem, de a húgom közbevágott.
- Nem! Csak légyszíves vigyél vissza az Alvilágba. Ha a tervem sikerül egyedül is képes leszek visszajönni, ha pedig nem... Nos akkor nem is lesz rá szükség.
Elsápadtam, majd elvörösödtem. Most már teljesen biztos voltam Isabella tervében, és igaza volt, nagyon nem tetszett. Jól tette, hogy nem mondta el, mert anya valószínűleg belakatolta volna a szobába, ha megtudja. Utáltam magam, de be kellett vallanom, hogy nincs más esélyünk. Az istenek egymással háborúznak, a halandók bevonásával pedig próbálkozni is fölösleges.
- Hát jó... – sóhajtottam, mire a húgom döbbenten nézett rám. Valószínűleg nem erre számított, de a meglepődést az arcán hamar újra átvette az elszántság – Akkor ma éjjel. Csak mi. Drachma most nem kell, hiszen ismered az átjáró helyét. Megvárom ameddig leérsz a szikláról, aztán visszamegyek. Onnantól fogva magadra leszel utalva és nem tudsz majd segítséget kérni, ha nem válik be a... terved. – őrült öngyilkos akciót akartam mondani, de nem akartam még jobban felhergelni a többieket. Ekkor láttam, hogy a fiúknak is leesett, hogy mire készül a húgom. Döbbenten néztek rám, de én csak egy figyelmeztető pillantást küldtem feléjük, jelezve, hogy ha elmondják anyának, akkor azt életük végéig bánni fogják. Időközben anya is rájött, hogy ő az egyetlen a szobában, aki még nem jött rá, hogy mi ez a terv, így kérdően nézett ránk.
- Valaki elárulná végre, hogy mi a pokolról van szó? – kérdezte könnyednek szánt hangon.
- Nem! – csattantunk fel egyszerre, majd kicsit nyugodtabb hangon folytattam – Hidd el, te is jobban jársz, ha nem tudod.
Anyán nem úgy látszott, hogy beletörődött volna, de nem faggatott tovább minket.

  Aznap éjjel már mindenki aludt amikor felkeltettem Isabellát. Álmosan fordult felém.
- Mi van? – kérdezte mogorván, majd amikor rájött, hogy miért is vertem fel az éjszaka közepén rögtön kipattantak a szemei.
- Figyelj, még mindig visszafordulhatsz. – próbáltam még egyszer, utoljára lebeszélni az őrült tervéről, de ő csak határozottan megrázta a fejét.
- Nem, nem fordulhatok. Ezt meg kell tennem, különben esélyünk sincs Lilian legyőzésére. – mondta.
- Egyébként meg – pirult el – járhattam volna rosszabbul is.
- Hát jó. – sóhajtottam, belátva, hogy valóban nincs más lehetőségünk – Akkor öltözz fel és gyere.
Halkan lementünk az előtérbe majd az ajtón keresztül kiléptünk a hátsó kertbe. A tűzrakásra kijelölt hely mellett még mindig maradt egy kisebb halom a tegnapi fából. Mielőtt meggyújtottuk volna gyorsan leellenőriztem az átjutáshoz szükséges dolgok listáját.
- Papír? – kérdeztem a húgomat aki ránézett a kezében fogott tárgyakra és bólintott.
- Toll? – újabb bólintás.
- Kés? – megint egy igenlő válasz.
- Hát akkor kezdjük.
Miután ráírtuk a papírra a nevünket és kicsit felszakítottuk a tegnapi sebünket meggyújtottam a cédrusfából álló kupacot.
- Mennyi az idő? – kérdezte Isabella a kelleténél egy kicsit magasabb hangon.
Ránéztem az órámra és úgy válaszoltam neki.
- Tizenegy óra ötvennyolc perc. – feleltem.
A tűz fölé tartottam a papírdarabot.
- Három... – kezdtem el visszaszámolni – Kettő... Egy! – mondtam és elengedtem a papírt. Az Alvilágba vezető kapu újra megnyílt mi pedig beléptünk rajta. Ezúttal nem a Sztüx folyó mellé, hanem mindössze   pár méterre a kopár sziklafalban nyíló hasadástól lyukadtunk ki. Isabella gyorsan átbújt a résen és mászni kezdett lefelé. Miután biztonságosan földet ért visszafordult és intett nekem. Nehéz szívvel integettem vissza, hiszen tudtam, hogy ha nem válik be a terve akkor valószínűleg most látom utoljára. Nem tudtam volna elviselni, apa után azt, ha őt is elveszítem és éppen ezért gyűlöltem ennyire a tervét. Amikor láttam, hogy megfordul és elindul a füves kis dombokon keresztül visszafordultam és én is a kapu felé kezdtem sétálni. Abban  a pillanatban, hogy átléptem a ragyogó oválison az szűkülni kezdett mögöttem, míg végleg el nem tűnt. Halkan visszasétáltam a szobámhoz és igyekeztem nem a legrosszabb eshetőségekre gondolni amik Isabellával történhetnek. Miután újra bekötöttem a kezemen lévő sebet, arcot mostam, majd átöltözem az alváshoz használt hosszú, fekete pólómba és melegítőnadrágba. Amikor már kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamban és éppen lecsukni készültem a szememet zajt hallottam a szomszéd szobából. Nem volt hangos, de arra éppen elég, hogy tudjam, valami nincs rendben. Újra felültem és éppen valami fegyvernek használható dolgot kerestem az ágyam környékén amikor kinyílt az ajtó. A folyosóról beszűrődő halvány fényben láttam, hogy az ajtóban Luke áll... egy késsel a kezében. Megdermedtem. Nem tudtam, hogy mi történt. Nem akartam bántani azt a fiút akit szeretek, de azt is tudtam, hogy ha megtámad nem lesz választásom. Nem értettem, hogy mit csinál, egészen addig, ameddig kicsit oldalra nem fordította a fejét és meg nem láttam, hogy a szeme teljesen fekete. Elsőnek az jutott eszembe, hogy ez jó, mert nem magától akart megtámadni, de aztán rájöttem, hogy a húgom éppen Hádész palotája felé tart és nem tudom, hogy milyen állapotban találja majd az istent. Luke közben elindult felém. Próbáltam a félhomályban kitapogatni valamilyen fegyvert, de nem találtam semmit. Anya még nem ébredt fel, amit nem csodáltam, hiszen mindig is mélyen aludt. Amikor Luke már egészen közel ért hozzám felemelte a kezét.
- Luke... Ez nem te vagy tedd le azt a kést! – kértem, de nem úgy tűnt mint aki meghallotta volna. Ekkor azonban egy pillanatra mégis kitisztult a tekintete. A fiú ezt kihasználva a átkapta a bal kezébe a kést és teljes erejéből a jobb kézfejébe szúrta. Felüvöltött a fájdalomtól amire már anya és a fiúk is felébredtek. Mindenki körém gyűlt. Leültem a földre, és az időközben már majdnem eszméletét vesztett Luke fölé hajoltam.
- Miért? Miért tetted ezt? – kérdeztem, miközben a könnyeimmel küszködtem.
- Hogy... Hogy ne tudjak neked ártani Leila. – válaszolt halkan a fiú, majd elájult.

______________________________________________

Hát ez volt az a rész amit még az átírt ötödik fejezetben mondtam, hogy lesz még itt furcsaság... És szintén emiatt kellett megváltoztatnom azt a bizonyos információt (ami egyébként Isabella életkora volt, nem véletlenül)... Szóval ebből következtetve lehet tippelni, hogy mi volt Isabella terve ;D