Artemisz lánya (átírás alatt)

Diana Lánya

  Lukeot egy sarokban találtam meg. A térdei előtt keresztbe font karral ült, és a válla rázkódott a sírástól. Odaültem mellé és átkaroltam. Könnyes szemmel nézett fel.
- Mi az? – kérdezte – Mi fog történni?
- Semmi. – válaszoltam nyugtatóan mosolyogva – Az osztagvezető csak kiküldött engem utánad. Nem lesz semmi baj jó?
Bólintott. Lassan kezdett megnyugodni. Újra megszólaltam.
- Figyelj tudom, hogy ez most elég nehéz helyzet. Tudom, hogy mi történt apáddal.
Meglepődve nézett rám. Nem csodálom, hiszen ő úgy tudja, hogy soha nem mondta el senkinek.
- Álmodban beszélsz, a falak pedig elég vékonyak. Hallottam mindent. Tudom, hogy rémálmaid vannak, de most vissza kell mennünk.
- Miért? – kérdezte egy kicsi dühvel a hangjában.
- Mert, ha egy támadás közepén biztonságos helyre hívta a legjobb katonáit, akkor valószínűleg egy fontos dolgot akart elmondani nekünk. – ebbe láthatóan belenyugodott. Lassan felálltam, majd a kezemet nyújtottam felé. Elfogadta és miután felhúzta magát visszaindultunk. Annak ellenére, hogy Luke nem futott messzire, nem volt könnyű visszatalálnunk. Miután újra beléptünk a helyiségbe az osztagvezető megszólalt.
- A bázist egy azonosítatlan sereg támadta meg. Nem tűnnek erős ellenfélnek, de jobb, ha vigyáznak velük. Maguk a legjobb embereim, úgyhogy vigyázzanak magukra.
Felszisszentem. Bár a vezetés még nem azonosította őket én tudtam kivel van dolgunk. A fiúk várakozva néztek rám, nem értették a reakciómat.
- Tudom kié a sereg. – szólaltam meg – Bár a származásomat és a harcmodorukat tekintve nem nehéz kitalálni.
Mike elsápadt.
- Diana lánya. – suttogta.
- Pontosan. Lilian Carnel Diana lánya, és azért jött, hogy megöljön engem.
Ekkor az osztagvezető is megszólalt.
- Okos tervet találjanak ki. – mondta – Nem szeretném, ha bármelyikük súlyosan megsérülne.
Tisztelegve bólintottunk, majd kiléptünk a folyosóra. Szerencsére táblák hirdették, hogy merre van a kijárat, de még így is sok időbe telt, mire feljutottunk a felszínre. A harc még javában folyt, mindenhol sebesültek és halottak hevertek a földön. Oda akartam rohanni azokhoz akiken még segíthettem volna, de ekkor az egyik betört falszakaszon keresztül megláttam a tökéletes helyet ahonnan lőhettünk. A bázis udvarán ugyanis egy nagyjából öt méter magas torony állt. Rámutattam, és intettem a fiúknak. Azok felfogták, hogy mit szerettem volna mondani, és elindultunk a torony felé. Kívülről még egyszer visszanéztem a bázisra. Most egyáltalán nem hasonlított arra ahogyan eredetileg kinézett. A fehér falak vér- és sárfoltokkal voltak tarkítva, ahol a katonáink robbanószereket alkalmaztak hatalmas lyukak tátongtak. Az egykor nagy és sok fényt áteresztő ablakok nagyrésze most ki volt törve. A toronyhoz futottunk, majd a közepén álló létrán keresztül elkezdtünk felmászni rajta. Mikor felértünk, előkészítettük a fegyvereinket, majd a távcsövön keresztül kezdtük el kémlelni a tömeget. Hamarosan a sereg közepe környékén megláttunk egy üres foltot, amelynek csak a közepén volt egy ember. A lány tőlem kicsit idősebbnek tűnt, fekete haja a válláig ért, páncélja alatt szürke terepruhát viselt, a kezében pedig egy íjat tartott.
- Ő lesz az. – mondtam – az a lány ott Lilian.
Mindannyian a folt közepén álló alakra céloztunk, majd lőttünk. Vártuk, hogy a lány összeesik, de miután alaposan megnéztük láttuk, hogy egy karcolás sincs rajta. A golyók amiket kilőttünk mellette voltak a földön, ő azonban lassan felénk fordította a fejét. Megdermedtem. Lilian kivett a hátán lévő tegezből egy nyilat, az íj húrjára illesztette, célzott és lőtt. A lövedék egy hajszálnyira suhant el a fejem mellet, majd beleállt a mögöttem lévő tartóoszlopba.
- Legközelebb figyelj jobban! – mondta Luke, de tudtam, hogy erre nincs szükség. Lilian ugyanolyan jól bánt az íjjal, mint én a saját fegyveremmel. Soha nem tévesztett célt. Ekkor vettem észre, az apró kijelzőt a nyílon. Rögtön tudtam, hogy mi volt a lány terve.
- Fiúk, ez egy bomba! – kiáltottam. Odakapták a fejüket. Hangos tiltakozásuk ellenére közelebb mentem hozzá. A kijelző szerint még fél perc volt a robbanásig. Visszarohantam a többiekhez.
- Fél perc. – mondtam – Ennyi időnk van a robbanásig. Ha túl akarjuk élni ugranunk, kell.
Láttam, hogy a többiek szemében is félelem csillog, de tudtam, hogy nem tehetünk mást. Felkaptam a fegyveremet és a torony másik oldalán lévő korláthoz léptem. Felálltam a betonszegélyre és anélkül, hogy lenéztem volna elrugaszkodtam. A zuhanás ereje, egy kis ideig a szabadság érzésével töltött el, de hamar ráébredtem, hogy valószínűleg a betonon fogyom végezni minimum három törött csonttal. Ekkor már eltűnt a jó érzés és felsikítottam. Igyekeztem tompítani a becsapódást, de csak annyit értem el, hogy a földre érkezés pillanatában éles fájdalom hasított a bal vállamba. Lassan elfordítottam a fejemet, és láttam, hogy a felsőmön vértócsa kezd el terjedni. Ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg eltört a kulcscsontom. Lassan feltápászkodtam, vigyázva, nehogy túl sok súlyt helyezzek a törött vállamra, majd hátrafordultam. Láttam, hogy a fiúknak nagyobb szerencséje volt, így ők megúszták horzsolásokkal. Luke észrevette, hogy furcsán mozog a kezem, és odafutott hozzám.
-Jól vagy? – kérdezte aggódó hangon.
- Ha nem vesszük figyelembe, hogy valószínűleg eltört a kulcscsontom, akkor igen. – mosolyogtam rá kényszeredetten.
Ekkor valaki felkiáltott. Hátrakaptam a fejem, de rögtön meg is bántam, ugyanis a fájdalom tovább erősödött a vállamban. Viszont amit láttam, az elfeledtette velem a sérülésemet. A masszív betontorony ugyanis a robbanás erejétől lassan dőlni kezdett, mégpedig éppen felénk. Luke nem gondolkozott sokat, felkapott az ölébe és rohanni kezdett a közeli erdő felé. Amikor realizáltam a helyzetet fülig pirultam, és láttam, hogy ez a fiúval sincs másképp. Hallottam a többiek lépteit is magunk mögött, de teljesen el voltam foglalva, hogy eszméletemnél maradjak. Ez részben annak volt köszönhető, hogy a vállam úgy fájt, mintha kést döftek volna bele, és minden kicsi rázkódással csak rosszabb lett, részben pedig annak, hogy az az ember tartott az ölében és védelmezett engem, akibe három éve szerelmes vagyok. Nemsokára elértük a fákkal borított területet, ahová már nem hatoltak be a csata zajai. Luke óvatosan letett egy kidőlt fatörzsre, majd ő maga is mellém ült. A többiek is követték a példánkat, így a végén már öten ültünk a vastag fadarabon.
- Nos? Mi a terv? – tette fel Anders a jogos kérdést – Hogyan győzzük le ezt a Liliant?
- Öten? Szinte sehogy. – válaszoltam – Egy teljes hadserege van, az esélyünk, hogy élve a közelébe jutunk igencsak csekély.
- Akkor most mit teszünk? – kaptam a következő kérdést, ezúttal Liamtől.
- Van egy ötletem, hogy hol tudnánk elrejtőzni egy kis időre... – gondolkodtam el.

  Pár órával később a parkoló melletti sövényben guggoltunk. A vállamat bekötöttük egy Luke felsőjéből letépett darabbal, amely csak fokozta a zavaromat. Mike megtapogatta a zsebét.
- A kulcs nálam. – suttogta. Ekkor léptek zaját hallottuk meg. Igyekeztük minél jobban összehúzni magunkat a bokrok között, így csak egy fekete bakancs orrát láttuk a mellettünk elhaladó őrből. Miután látótávolságon kívül ért halkan felálltunk és futni kezdtünk az egyik közeli kocsi felé. Anders bevágódott az anyósülésre, míg Mike a másik oldali ajtót célozta meg. Liam is arra indult, Luke pedig kinyitotta a jobb hátsó ajtót. Miután beült középre én is beszálltam mellé, majd behúztam az ajtót magam mellett. Ekkor ért oda a második őrszem. Kiáltott valamit, majd miután rájött, hogy mi nem a társai vagyunk rohanni kezdett az autó felé. Mike villámgyorsan beindította a motort, majd a gázra lépett. Fájdalmas kiáltás szakadt ki belőlem ahogy a törött vállam Lukenak ütközött, de mindent megért az őrök arcát látni, akik tudták, hogy súlyos büntetésre számíthatnak Liliantől, amiért szökni hagyták a legfőbb ellenségét. Miután kikanyarodtunk az országútra és még mindig senki nem követett kicsit lassítottunk a tempón.
- Szóval merre megyünk? – kérdezte Mike.
- Navigállak. – feleltem majd az ablakon keresztül elsuhanó tájat kezdtem figyelni.
______________________________________________

TEKA_Lya nagyon nagyon köszönöm a reklámot xd. Tényleg. És bocsi, hogy ilyen sokáig nem írtam. Nem volt ihletem.