A fiúk és Anya hozzám hasonlóan a kezükbe vették a fegyvereiket. A kezemmel lecsuktam Tyler szemét.
- Sajnálom. - suttogtam a fiúnak és az apjának címezve.
A papírt leszedtem a nyílról és összegyűrtem.
- Figyeljetek. - szólaltam meg - Lehet, hogy ezt a csatát nem éljük túl. Isabella lement segítséget kérni az Alvilágba, és még mindig nem tért vissza. - Anya ijedt tekintetét látva gyorsan folytattam - Nem tudom, hogy meghalt-e de még nem érkezett vissza. Ha túl is élte, nem valószínű, hogy sikerült felszabadítania Hádészt az alól aki megszállta. Ez azt jelenti, hogy hatan vagyunk Lilian egész serege ellen. Az akaratotok ellenére rángattak bele titeket ebbe. Ha ki akartok szállni, akkor most tegyétek. Csak menjetek minél rövidebb idő alatt minél messzebbre és próbáljátok meg hazajutni. - itt megálltam a többiek reakciójára várva.
- Te megőrültél?! - kiáltott fel Luke a legnagyobb meglepetésemre - Társak vagyunk, vagy már elfelejtetted? Nem hagyunk itt téged!
- Igaza van. - tette hozzá Anders is - Viszont, mint azt mondtad, lehet, hogy, ezt nem éljük túl, úgyhogy szeretnék... szeretnénk - korrigálta magát Mikera nézve - bevallani nektek valamit. Mikekal néhány hónapja egy pár vagyunk.
Elhallgatott, majd az arcára kirajzolódott a döbbenet amikor rájött, hogy ezen senki nem lepődött meg.
- Mióta tudtátok? - kérdezte.
- Őszintén, mi azóta, hogy kiküldtetek minket a vendégszobából, még Leiláék házában - mondta Luke - de még ha a papírvékony falak miatt nem is lett volna teljesen egyértelmű a szituáció, akkor abból rá lehetett jönni, hogy milyen aggódó arcot vágtál amikor Mike elmondta a próféciát.
- Mi? Mi történt Leiláéknál? - kérdezte Anders értetlen fejjel.
Luke döbbenten nézett rá.
- Te tényleg nem emlékszel semmire? - kérdezte a fejét fogva - Anyám, hát te aztán tényleg jó sokat ittál... - csóválta a fejét.
- Most komolyan, mire kéne emlékeznem? - kérdezte a szőke hajú egyre kétségbeesettebb arccal.
- Szerintem ezt beszéljétek meg négyszemközt. - mondtam, majd néztem ahogy a két fiú eltűnik a házban. Alig fél perc múlva visszaértek, és Andersnek olyan vörös volt az arca, hogy biztos voltam benne, hogy ez alatt a rövid idő alatt is részletes beszámolót kapott arról a bizonyos estéről.
- Leila, én is szeretnék elmondani neked valamit. - mondta Luke.
- Mi az? - néztem rá meglepődve.
- Te... te mondtad, hogy ezt a csatát lehet, hogy nem éljük túl. Úgyhogy azt szeretném elmondani... - vörösödött el - hogy szeretlek. Attól a pillanattól kezdve szerettelek, hogy először megláttalak.
Teljesen lesokkolódtam. Soha az életben nem gondoltam volna azt, hogy Luke viszontszeret engem. Semmivel nem mutatta, hogy így érez irántam, ezért nem is nagyon próbálkoztam.
- Én... én is szeretlek Luke. De ezt majd megbeszéljük részletesebben a csata után, jó? - kérdeztem a fiúéhoz hasonló színű arccal.
- Jó. - Mondta a fiú - Vezess minket győzelemre Artemisz Lánya.
És mielőtt bármit reagálhattam volna, megcsókolt. Annyira meglepődtem, hogy még levegőt venni is elfelejtettem. Nem tudtam, hogy mit csináljak, hiszen ezelőtt még soha nem csókolóztam senkivel. Nagyjából fél perc múlva a sokktól levegőért kapkodva szétváltunk. Luke megsimogatta az arcomat, mire az a piros egy még élénkebb árnyalatát vette fel.
- Menjünk. - mondta a fiú, mire én csak bólintottam.
Kisétáltunk a domb szélére, de amit láttunk az a legrosszabb rémálmainkat is felülmúlta. Az alattunk elterülő síkság tele volt a Lilian egyenruháját viselő felfegyverzett alakokkal. A legelöl álló Lilian észrevett minket és hangosan felnevetett.
- Bolond vagy Leila, hogy idejöttél. Nekem van egy egész hadseregem. - mutatott a háta mögött szervezetten és fegyelmezetten álló tömegre - Na és te? Neked mid van? Öt társad, akik közül az egyik áruló! - nevetett fel, ezúttal még hangosabban.
Ekkor a hátam mögött egy hangos, sistergő hangot hallottam, amit páncélcsörgés és valami olyasmi hang követett, mit amikor az Alvilágból való menekülés közben a lerúgtam egy csontváz állkapcsát. Lilian szeme elkerekedett, a seregén elkezdte átvenni az uralmat a kitörő pánik.
- Te vagy bolond, Carnel. - hallottam meg egy ismerős hangot, amelyről azt hittem, hogy már soha nem fogom hallani. Megperdültem. Mögöttem egy hatalmas fekete átjáró tátongott, amelyből megszámlálhatatlan szörny lépett elő. Majdnem közvetlenül mögöttem pedig Isabella állt. A húgom tetőtől talpig szénfekete páncélt viselt ezüst díszítéssel, zöld szemében büszkeség és elszántság csillogott. Kezében egy miénkhez hasonló, de jóval díszesebb ezüstkardot tartott, mellette pedig Hádész állt. Az isten hasonló páncélt viselt, mint a lány, de ő az ezüstfegyver helyett a kezében egy kétkezes éjfekete kardot tartott, amely körül szinte örvénylett a sötétség. A szörnyek egyszerű, nem ezüstből készült fegyverekkel voltak ellátva, valószínűleg a sereg lefoglalása volt a céljuk.
- A nővéremnek is van egy hadserege. - mondta Isabella - És egy isten az oldalán.
Hádész ránézett, mire a húgom elpirult. Most, hogy jobban megnéztem, láttam, hogy a szeme már nem fekete, hanem olyan vakítóan kék, mint amikor egy kis időre sikerült visszaszereznie az irányítást az elméje felett. Az isten felemelte a kardját.
- A Blackheart nővérekért! - kiáltotta. Az oldalán velünk, és a háta mögött a szörnyekkel elindult lefelé a dombról.
أنت تقرأ
Artemisz lánya (átírás alatt)
حركة (أكشن)! Néha kimaradhatnak részek, mert az elejét éppen átírom ! Leila Blackheart nem egy átlagos lány. Nem azért, mert a családja örökbe fogadta, és nem is azért, mert mesterlövész. Nem, a származásának olyan titka van, amely egy eddig soha nem látott h...
