To See The Other Side (BnHA fanfiction) ~HUN~

6. Fejezet

Izuku nem kapott levegőt.

A fiú tudta, hogy éppen pánikrohama van, mégsem volt képes tenni ellene semmit sem. Érezte, ahogy kiveri a verejték, ahogy a pulzusa az egekbe emelkedik, ahogy a szíve vadul ver mellkasában, mintha éppen csak felrobbanni készülne, ahogy az oxigén nem jut el a tüdejéig, bármilyen gyorsan is veszi a levegőt. Észlelte, ahogy elméje kiüresedik, majd másodpercekkel később megtelik emlékekkel és képekkel, minek következtében sebesen lehunyta a szemeit, mintha ezzel bármit is elérhetne. Érzékelte a testének legkülönbözőbb pontjain halványan megnyilvánuló, régi sérüléseiből adódó fantomfájdalmakat, s kedve lett volna ordítani az őt érő érzelmi túltöltés hatására.

Izuku tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mi is történik vele pontosan. És azt is felfogta, hogy semmit sem tehet az adott helyzetben; elég pánikrohama volt már ahhoz, hogy megértse, nem lehet őket csak úgy puszta akarattal és elszántsággal leállítani, csak annyit tehet, hogy próbálja megőrizni a tudatának megmaradt morzsáit.

Ugyanakkor minden egyes kínkeserves másodperc elteltével homályosodni kezdett ébersége, s néhány további pillanat elegendő volt ahhoz, hogy elveszítse a realitáshoz való viszonyának és a környezetével való kapcsolatának jelentős részét.

Ismét képességnélküli volt, csak egy értéktelen teher, amitől mindenki inkább megszabadulna, semmint hagyná, hogy csak békében létezzen (nem éljen, az, ami vele történt, sosem volt életnek nevezhető).

Izuku próbálta emlékeztetni magát arra, hogy az csupán a múlt volt, nem gyakorolt tovább hatást rá, valahogy átvészelte és már nem számított.. Eközben pedig egy élettelen, fájdalmasan őszinte hang felszólalt elméjében, felhívva a figyelmét a szerinte egyértelmű tényre, miszerint valójában semmi sem változott igazán, az utolsó hónapokat egy álomvilágban élte, és csak el kéne fogadnia végre, hogy az egzisztenciájának nincs értelme.

Izuku pedig tagadott minden egyes szót (mert mégis mi mást tehetett volna?), még ha valójában fel is figyelt a bennük rejlő igazságra...

~§~§~§~§~§~

Dabi érezte, ahogy mellkasa keserű fájdalommal szorul össze a látvány hatására, aminek szemtanúja volt.

A göndör hajú fiú arca nedvesen fénylett a fátyolos, zöld szemekből folyamatosan kicsorduló könnyek eredményeként, tekintetében olyan rémület rejlett, amit a férfi talán még egész életében nem látott. (Teljesen figyelmen kívül hagyta a hirtelen felbukkanó emlékképet, amint a fiatal énje a tükör előtt áll, szemei vörösek és puffadtak az egész éjszakán át tartó zokogástól és hasonmása úgy néz vissza rá, mintha inkább meghalna, semmint egy pillanattal is tovább kelljen élnie abban az átkozott házban a mocskos, kegyetlen apjával..) A tinédzser bilincsbe foglalt kezei ökölbe szorultak, egész teste rázkódott, a levegőt szaporán kapkodta.

Pánikrohama volt.

Dabi már csak tudta, huszonpár éve alatt neki is volt néhány belőlük (nem, nem neki, az Touya volt).

Csak akkor fogta fel, hogy már nem a széken ül, amikor a fiú csupán egy karnyújtásnyira helyezkedett el tőle.

Olyan könnyedén megtehetné felé az utolsó lépést.. De valóban meg kéne tennie? Hiszen ő volt az, aki csupán nemrég megkínozta, az elrablói egyike, egy szívtelen gonosztevő.. Nem rontana az a helyzeten, ha pont ő nyújtana segítő kezet? Helyes lenne egyáltalán? Midoriya érdekében lenne a cselekedet? Nem csak azért akarja ezt tenni, mert rosszul érzi magát, amiért egy olyan személynek ártott, aki szembetűnően és tagadhatatlanul hasonló dolgokon ment keresztül, mint ő, régen?