To See The Other Side (BnHA fanfiction) ~HUN~

8. Fejezet

Az emberek többsége szenvedélyesen gyűlölte a hétfőket.

Ebből a szempontból (ahogy sok másikból is), Shouta a kisebb mezőnyt támogatta. Egy efféle szituációban lévő személy ennek kapcsán azt mondaná a másiknak intézve a szavait, hogy a kivétel csupán erősíti a szabályt. Ez azonban (az alvilági hős szerint) nem volt valami logikus kijelentés, ennélfogva pedig nem is használta azt.

Ami azt illeti, neki semmi baja nem volt a hétfővel. Nem kifejezetten kedvelte, de ez a hét összes többi napjáról is elmondható volt a folyton álmos tanárra vonatkozóan, szóval nemigen volt miről beszélni.

Ez a fajta álláspont azért alakulhatott ki, mert (a közhittel ellentétben), az alvilági hős nagy becsben tartotta mindkét munkáját, egyiktől sem idegenkedve még így, évekkel később a megkezdésük után sem.

Szeretett tanítani, még annak ellenére is, hogy az idei osztálya egy csapatnyi pokolivadékból tevődött össze. Fontosnak tartotta a jövőbeli hősök generációjának oktatását, valamint általánosságban a tinédzserek lelki világának gyarapítását, és magát az útmutatást, amit a diákok a tanáraiktól kaptak. (Ezeken kívül személyes okai is voltak tanári létének..)

A mostani 1-A-hoz egyébként meglehetősen közel állt, noha ezt hangosan soha nem mondta volna ki. Ez nagy valószínűséggel azoknak az eseményeknek az eredménye volt, amiket együtt kényszerültek átélni, ezért pedig akaratlanul is összekovácsolódtak.

(Avagy, ahogy Hizashi mondaná; egy nagy családdá váltak.

Uhh...)

Hőskarrierje is meghatározó szerepet játszott az életében (nyilvánvalóan). Hazugság lett volna azt mondani, hogy nem volt nehéz alvilági hősnek lenni, hisz ők voltak azok, akik a világ sötétebbik oldalát testközelségből láthatták, azonban Shouta úgy gondolta, hogy megérte ezt az utat választani. Voltak pillanatok, amikor úgy érezte, hogy nem akarja tovább csinálni, hogy egyszerűen nem tud többet elviselni a mocsokból, ami a nap nyugovóra térésekor megnyilvánult az utcákon, de aztán mindig volt egy újabb ügy, ami megoldásra várt, egy újabb szervezet, ami önnön megsemmisüléséért kiáltott és egy újabb személy, aki megmentésre szorult.

Szóval a fekete hajú tovább küzdött, s minden egyes másodpercben, amit az éjszaka leple alatt őrjáratozással töltött, ott mászkált elméje egy hátsó zugában a gondolat, hogy minden egyes kint töltött órával, ha csak egy kicsivel is, de jobbá teszi éppen a világot. Ez pedig kellőképp motiváltnak tartotta.

Hozzá kell tenni, hogy nem volt éppen egyszerű egyszerre tanárként és alvilági hősként is megfelelően funkcionálni, mindazonáltal megoldható volt a dolog. Egészen egyszerűen búcsút kellett intenie az alvásnak.

3, ritkábban 2 naponta megengedett magának néhány órányi pihenést, azonban ennyi volt. Ez meg is látszott rajta, de szerencsére már eljutott arra a pontra, hogy nem érdekelte a kinézete, mások véleményére pedig távolról tett.

Mostanra már az osztálya sem tett megjegyzéseket megjelenését illetően és a kérdő, értetlen pillantások is egy elviselhető, minimális szintre redukálódtak.

Általánossá vált, hogy ahogy átlépte a tanterembe vezető ajtó küszöbét, a tinédzserek elhalkultak, figyelmüket pedig teljes egészében neki szentelték.

Éppen ezért lepte meg a tény, hogy amikor aznap reggel megérkezett a helyiségbe, minden jelen lévő felé kapta a tekintetét, s olyan sebesen indultak meg az irányába, mintha valami legalábbis üldözné őket. Csupán egy röpke másodperc alatt körbevették, feszélyezetten dobálva őt kérdéseikkel.