A halál árnyékában - Draco Malfoy ff.

18. fejezet

Ahogyan teltek a napok egyre többet tartott bent Piton délután. Fontosnak találta, hogy fegyelmezzen. Folyamatosan azt hajtogatta, hogy ideje lesz felnőnöm, mert hamarosan nagy dolgokat fognak várni tőlem. De persze nem kérdezhettem vissza, hogy de mégis mire gondol, mert vagy nem kaptam választ, vagy szidás volt a jutalmam.

Egyik délután éppen magához hívatott az egyik diák által. Megigazgattam taláromat és hajamat, majd beléptem a terembe, ahol már az asztalánál várt.

- Késtél! - mondta miközben a kezében lévő lúdtoll csak úgy forgott a papíron.

- Elnézést! - mondtam kurtán. - Miért hivatott? - kérdésemre rám kapta a tekintetét, amitől kissé a hideg futkosott a hátamon.

- Valaki szeretne veled beszélni. - felelte, majd fejével az ajtó felé bólintott.

Csendben ballagtam Piton mellett a folyosókon pedig a fejemben ezernyi kérdés cikázott. Kíváncsian vártam, hogy kihez vezet, aztán amikor a legalsó szintre érve kifordultunk az udvarra vezető folyosóra hirtelen a nénikémet pillantottam meg, ahogyan Luciussal és Dracoval áll ott. Valamit még sutymorgott Luciussal, aztán amikor meglátott elmosolyodott. Lélegzetemet visszatartva sétáltam oda. Illedelmesen köszöntem ügyet sem vetve Draco tekintetére.

- Nénikém! - mosolyogtam rá, aki szorosan magához ölelt.

- Hát akkor mi utunkra is indulunk. Köszönöm Perselus, hogy ide hoztad! - mosolygott rá nénikém és a vállamat átkarolva kivezetett az udvarra, onnan pedig tovább a tó irányába. - Megkaptam a leveledet. Sajnos diszkrétebben nem tudtam ide jönni és persze olyan hamar sem. Biztosan tele vagy kérdésekkel, amire a legjobb tudásom szerint válaszolok is, persze csak akkor ha olyat kérdezel amire válaszolhatok. Viszont ellenkező esetben meg kell értened, hogy van amit még nem mondhatok el.

- Rendben! - bólintottam együttműködően. - Szóval édesanyám...látó volt.

- Így van. - mosolygott. - Nem is akármilyen. Az évszázad legnagyobb boszorkányának gondolták. Nagy lehetőségek tárultak elé, de ő nem igazán akart élni vele.

- Ezt hogyan érted? - kérdeztem vissza a homlokomat ráncolva.

- Az édesanyád nem akart kitűnni a képességeivel a többiek közül. Igaz a tanulmányai kiválóak voltak mindig is, de a hírnév neki mit sem jelentett. Amikor híre ment, hogy örökölte a látnoki vérvonalt édesapánk nagyon büszke lett a házunkra. Hiszen édesanyánk is látnok volt, de közel nem olyan erős mint Lissandra. Ezért mindent megtettek volna, hogy segítsék az útját egyenesen felfelé. - állt meg a tó előtt és fél mosollyal az arcán kezdte vizsgálgatni a víz felszínét. - Én is nagyon büszke voltam a kishúgomra. De aztán nem volt olyan csodás az elkövetkezendő időszaka. A szüleink csak azt hajtogatták, hogy az élete innentől kezdve megváltozik és ráerőltettek olyan dolgokat, amiket nem akart. Én is csak későn értettem meg igazán őt... - szívta magába a friss szellőt. - De veled nem történhet meg ez. - nézett rám mosolyogva.

- De hiszen már most is annyi mindent elvár tőlem Piton. - raktam karba a kezemet.

- Mindennek megvan a maga célja Meredisz. Mindennek. - emelte fel a kezét, hogy megérinthesse a kisebb szellő áramlatot. - Mind egy nagy terv részesei vagyunk, amelyet egy napon megértünk.

- Ezt anya mondta neked? - gondoltam át a hallottakat.

- És nem mondott butaságot. - bólintott. - Minden egyes döntésünk befolyásolja a jövőnket, de a végkimenetel előre megvan írva. Ezt egyetlen egy látó sem tudja megmásítani, ezt édesanyád is jól tudta. Lissandra valóban nagy boszorkány volt. Megmondta, hogy eljön az idő, amikor neked kell átvenned a helyét és neked kell befejezned azt, amit ő elkezdett.