A halál árnyékában - Draco Malfoy ff.

45. fejezet

Óriási pácban voltunk mindannyian és ezt legfőképp Draconak köszönhettük. A meggondolatlansága és a kimeríthetetlen bizonyításvágya mindent összekuszált. Amíg Harryvel a nyomomban a könyvtár felé sétáltam, a fejemben ezernyi terv ötlött fel, hogy hogyan oldjam meg a gondot. A szívem hevesen vert, szinte nem is hallottam mást a fülemmel. Felejtés átkot is szórhatnék rá, vagy varázslattal kiüthetném egy kis időre, hogy aztán azt higgye álmodta az egészet. Vagy akár meg is bűvölhetném és elhitetném vele, hogy nem hallott semmit. Ha Piton tudná, hogy Harry hallott mindent, akkor Dracot büntetné meg, amit szintén nem akarhatok. 

A könyvtárba érve behajtottam magunk után az ajtót és feloltottam a gyertyákat egy pálca suhintással. 

- Te tudtad, igaz? - szólalt meg végül mögöttem Harry. Egy pillanatig nem tudtam, hogy mit is feleljek. Ha azt mondom igen, akkor kérdőre von. Talán még meg is gyanúsít, hogy én is halálfaló vagyok. Aztán eszembe jutott a fő célom, hogy elkell érjem, hogy bízzon bennem. 

- Sejtettem, hogy valami köze lehet ehhez az egészhez. - feleltem végül halkan. - Az utóbbi időben, mióta az édesapja bekerült az Azkabanba, azóta vált furcsává. Piton pedig tudjuk mindketten, hogy mindig is milyen volt. Kicsit sem lepődőm meg a történteken. - mondtam ellenségesen. 

- Hogy lehet hogy évek óta mellettük éled az életedet és téged kihagytak ebből az egészből? - kérdezte felvont szemöldökkel. 

- Lehet, hogy nem hiszed, de Pitonnak azért van egy rendes oldala is. Mindig is vigyázott rám, ezért úgy gondolom távol akart tartani ettől az egésztől. 

- Attól függetlenül bűnös. - szorította össze fogait idegesen. - És azzal, hogy nem tettél semmit ezidáig úgy te is az vagy. 

- Meg kellett volna gyanúsítanom az egyetlen egy embert, aki mellettem van mióta csak az eszemet tudom? - néztem rá komoran. - Ha kiderülne Hermionéról és Ronról, hogy halálfalók te mit tennél? Tudnád őket tiszta szívedből utálni?

- Ez teljesen más. - vágta rá, de láttam a szemében a kétségbeesés halvány lángját. 

- Szerintem nem az. - feleltem. 

- Bárhogyan is, de ezt tudnia kell Dumbledorenak. 

- Szerintem is. - bólintottam. - Együtt elmegyünk hozzá? - kérdeztem óvatosan, mire aprót bólintott. 

Dumbledorehoz sétálva azért még rá pillantottam. Az arcán különböző érzelmeket véltem felfedezni. Kétségbeesés, düh, félelem egyszerre játszott a tekintetében. És a feltöltődött sötétmágiától való lelkem mintha minden egyes szívdobbanását érzékelte volna. Ökölbe szorítottam bal kezemet úgy hogy ő ne lássa és próbáltam levezetni a felgyülemlett energiát. 

Egy kop. Két kop. És már az ajtó nyílt is. 

Dumbledore ott ült az asztalán és szokásosan egy nagy rakat tekercset olvasgatott és válaszolt rájuk. Biztosan a Minisztérium árassza el őt a jelenlegi helyzetek miatt. Érkezésünkre lassan pillantott fel az egyikből és halványan elmosolyodott. Meg sem lepődött azon, hogy Harryvel érkeztem. Pedig személy szerint még nekem is nagy csoda, hogy egyáltalán szóba állt velem a történtek után. 

- Igazgató úr! Muszáj valamit elmondanunk. - kezdte Harry kétségbeesett hangon. 

- Mi zaklatott fel titeket ennyire? Nem tetszett a tanár úr bálja? - nézett ránk felváltva. 

- Nem ez a probléma igazgató úr. - feleltem. - A bálról jövet...- haraptam el a számat. 

- Hallottuk, hogy Piton és Draco mit beszéltek. - fejezte be helyettem Harry.