Lélektárs a mennyből / Larry Stylinson ff / BEFEJEZETT

8.

 Harry:

Ahogy meglátom a feldúlt Bebét, aki épp Louis szobáját hagyja el, már tudtam, hogy Zayn megérkezett. Nem bírom ki, az ajtóhoz lépek és hallgatózom, bár tudom, ez csúnya dolog. Amikor az a nyomorult megteszi azt az ajánlatot, fogalmam sincs, miért, de elszáll minden józan ítélőképességem, és úgy török be rájuk, mintha éppen meg akarná ölni a kis betegemet.

- Erre nem fog sor kerülni, Louisnak van gyámja, méghozzá én vagyok az!

A szobában megfagy a levegő, de én két lépéssel átszeltem a kórtermet, és a két fiú közé állok. Védelmező ösztönök indulnak meg bennem, és amikor meglátom, hogy a kezében az nem más, mint Lou fasírtja, elszáll az agyam teljesen.

- Még van bőr a képeden elvenni a betegtől az ételt? Idejössz, és ilyen ajánlatot teszel szerencsétlennek? Nem szégyelled el magad?

- Mi van doki, nagyon kinyílt a csipája! Te meg Tomlinson, ne feledd, hogy jössz nekem 50 dollárral a cuccért, amit toltál!

Akkor lerakom a kezemben lévő két szendvicsemet, majd a farzsebemhez nyúlva előveszem a tárcám, kiveszem belőle az 50 dollárt, a srác kezébe nyomom, majd így szólok:

- Most pedig takarodj a közeléből, amíg ilyen szépen kérem!

- Ezt nevezem! Ráharapott a kis buzira, mint egy pitbull a játékra és most nem ereszti? Szép.

- Zayn! - szólalt meg most először Lou is - Bár sosem mondtam, köszönöm, hogy a barátom voltál, de az elmúlt időszakban pár dolog változott. Én nem leszek díler. Ez az ember csupán segít nekem. És hálával meg is köszönöm és élek a lehetőséggel, mert most van esélyem kitörni, van esélyem egy jobb életre!

- Szánalmas vagy, Tomlinson.

- Lehet. Sőt bizonyosan az vagyok. Egy szánalmas senki, aki mindig is voltam. De egy olyan senki, akinek most új esélyt adtak az orvosai.

- Távozz a kórházból, és ne térj vissza! - utasítom Zaynt, aki zsebre teszi a pénzemet, majd maga mögött bevágva a kórterem ajtaját, kirohan onnan.

- Köszönöm, Harry! Szeretném megkérdezni, hogy komolyan gondoltad, hogy lennél a gyámom? Vagy csupán Zaynt segítettél lerázni?

- Ha lenne rá lehetőségem, velem jönnél? - nézek a kék szemekbe, amik most úgy csillognak, akár a legtisztább tenger.

- Minden további nélkül. Bárhová követnélek, Harry.

- Igazából nem tudom, el lehet e ilyet intézni, de nem akarom, hogy árvaházba menj. Az... gyötrelmes. Sok gyermek kallódik el, aki onnan jön ki, és te ennél jobb vagy. Szeretnék segíteni neked. De most egyél. Tessék, itt az egyik szendvicsem.

- Nem vehetem el...

- Nem elveszed. Én adom jó szívvel. Ha már lakótársak leszünk, miért ne oszthatnám meg veled az ételemet is?

- Miért segítesz nekem?

- Nem tudom, Louis. Valami arra ösztökél, hogy vigyázzak rád.

Ekkor csörren meg a telefonom a köpenyem zsebében.

- Elnézést! - nézek a fiúra, és örömmel látom, hogy James az. - Igen? - szólok bele reménykedve.

- Nincsenek jó híreim. Hacsak valami jótét lélek nem vállalja a gyámságot, a srác árvaházba kerül.

- Én vállalom!

- Tessék? Harry, ez egy fiú, nem egy kiskutya, amire ha ráunsz leadod a gyepiben.

- Nagyon is tudom. Beszéltem vele erről, ő szívesen jönne hozzám lakni. Ugye? - néztem a srácra, aki vigyorogva így kiabált:

- Nem tudom, ki van a vonalban, de én Harryvel megyek, ha törik ha szakad!

- Édes istenem! Zsák a foltját! Jó. Intézem a papírokat.

- Köszönjük, James! - szóltam bele, és a szívem egyre gyorsabban kezd verni. Miért vagyok ilyen izgatott? - James intézi a papírokat, és elintézi nekünk, hogy az én gyámságom alá kerülhess! - nézek a csillogó szemű fiúra.

- Megölelhetlek, Harry? - kérdezi tőlem, mire zavartan válaszolok.

- Hát... Végül is...

Alig mondom ezt ki, a karjaim között ott fészkeli magát Lou. Mintha oda lett volna teremtve, olyan jól illik hozzám. Ahogy óvatosan átkarolom, ösztönösen beleszagolok a hajába. Méz illatú. Olyan érzés kerít hatalmába, mintha valami nagyon fontos dolgot vesztettem volna el, ami az orrom előtt van, mégsem tudom, mi az. Ahogy húzódik el, azt veszem észre, hogy nem akarom elengedni. Még ölelni akarom, és ez megrémít. Soha nem ismert élmény ez. Megköszörülöm a torkom, majd szó nélkül kimegyek a szobából. Le kell ülnöm. Ezt nem hiszem el. Mi volt ez? Mikor már épp azon vagyok, hogy megvizsgálom magam, nem e épp most kapok szívrohamot, mint egy megmentő toppant be két kávéval Bebe.

- Gondoltam, ez jól fog esni. - nyújtja felém az egyik poharat.

- Megmentettél, köszönöm.

- Láttam, ahogy kiviharzott az a kis szemétláda a 117-esből. Nem volt nagy gond?

- Csak épp arra akarta rávenni Lout, hogy dílerkedjen az apjának, cserébe hogy gyámság alá vegyék.

- Tessék?

- Jól hallod. Én... Nem bírtam, és berohantam, és azt mondtam, hogy a srác az én gyámságom alatt lesz.

- Na jó. Még szerencse, hogy feketén iszom most a kávét, mert ehhez erős ital kell. Ezek szerint...

- Igen. Nincsen más módja, hogy segítsek neki.

- Biztosan, csak ennyi van e mögött?

- Mire gondolsz, Bebe?

- Nézd Harry. Nagyon jó kollega vagy, még jobb barát, így kötelességemnek érzem, hogy szóljak, ha valami olyat látok, amit te nem.

- Végképp nem értek semmit.

- Már lassan öt éve vagyunk barátok. Jól ismerlek. De még egyszer sem láttalak nővel. Nézd Harry, nekem elmondhatod.

- Mégis, mit kellene? - félek a választól, oh, de még hogy félek...

- Meleg vagy, Harold.

Lesokkol, amit kedves barátnőm mond. Nem is kérdés volt ez, inkább kijelentés.

- Ez.. ez... - úgy dadogtam, mint egy elsős gyerek a randin.

- Még magadnak sem vallottad be, igaz?

- Bebe! Én még, én még nem voltam... Soha...

Na most barátnőmön a sor, hogy belefulladjon a kávéjába.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy te még...

- Még sosem. Sem nővel sem férfival. Időm sem volt. Fiatalon kerültem az árvaházba, ahol a túlélés volt a célom, aztán onnan kikerülve pedig az iskolában, hogy bekerüljek az orvosira. Csak az volt a szemem előtt, hogy majd elvégzem a sulit, orvos leszek, gyógyítok embereket, a szerelem pedig majd jön. Az iskolás éveinkben tanultunk hittant és én sokat jártam templomba. Én hittem benne, hogy az Úr tudja, ki a párom, és elvezényeli majd hozzám. Így nem is igazán kerestem.

- Harry! Mi van akkor, ha Louis az? Láttam, hogy nézett rád.

- Még olyan fiatal. Nem lehetek vele, és lehet nem is meleg, még azt sem tudom, én mi vagyok!

- Akkor engedd, hogy az élet elrendezze a dolgokat. Bízz benne, és adj esélyt, hogy a hited most megvalósulhat, és merj szeretni! Engedd, hogy bejárja a szíved a melegség, és társra lelj te is! Olyan jó ember vagy, Harry! Ha valaki megérdemli a boldogságot, az te vagy!

Ahogy fölállt mellőlem a kolleganőm, kidobta a kávéspoharát, és mielőtt még kiment volna, visszanézett, és így szólt:

- A segítség sokszor onnan érkezik, ahonnan a legkevésbé várnád! - kacsintott, majd magamra hagyott zavaros gondolataimmal.