Lélektárs a mennyből / Larry Stylinson ff / BEFEJEZETT

10.

 Harry:

Fejem alig találkozott párnám puhaságával, máris sikerült elaludjak.

Zuhanok. Forog minden körülöttem, amíg testem darabjaira hullik, majd egy szobában találom magam. Ismerős minden. Az illatok, a bútorok, de még a kanapén lévő apró kis foltocska is, amit a szerelmem ejtett, mikor a minap kilöttyent apró kiskezéből a kávé, ahogy az ölembe ült. A szerelmem. Ízlelgetem a szót, és hiányérzetem támad. Lábam magától mozdul, amint megindulok a fehér csigalépcső felé. Ösztönből teszek mindent. Idegen, mégis ismerős minden mozzanat. Mintha már ezerszer megjártam volna már ezeket a fokokat. A vágyam egyre csak nő, hogy rátaláljak arra, ami oly sóvárgón hiányzik nekem. Egy félig nyitott ajtó előtt találom magam. Ahogy benyitok, időm sincsen széjjel nézni, hiszen egy test csapódik nekem.

- Annyira hiányoztál, apuci! - dorombolja nekem a fiú, aki a karjaimban van. Kissé elhúzódik, és akkor látom meg, hogy csupán egy csipkés fehérneműt visel, és egy rózsaszín pólót.

- Életem... - ölelem meg ismét. Hozzá tartozom, őt kerestem. Louis az. A fiú, aki most a kórházban van és az én betegem. De most, itt, a szerelmem. Vékony kis karjai a nyakam köré tekerednek, és így szól:

- Azt hittem, ma már nem láthatlak. Utálom, hogy menekülnünk kell.

- Tudom, szerelmem, de kénytelenek vagyunk. A törvény az törvény. Ha lebukunk, kivégeznek mindkettőnket.

- Csupán azért, mert szeretlek...

- Azért, mert férfiak vagyunk mindketten, és ez jelenleg illegális. Ha sikerül elmeneküljünk, akkor Amszterdamban majd feleségül veszlek, ahogy ígértem, hercegnőm!

- Ott tényleg nem fognak minket bántani?

- Nem, nem fognak. Ott végre vállalhatjuk önmagunkat. A szerelmünket. De itt több dolog miatt is bűnösnek titulálnak minket. Nem elég, hogy egymást szeretjük, még ráadásul a tanárod is vagyok! De most gyere ide... Egész nap rád vágytam...

- Szeress engem! A fehér csipke bugyi van rajtam, amit annyira szeretsz! - kacérkodik velem, majd térdre rogyok előtte, és fölemelem a pólót, ami eltakarja előlem. Minden olyan fura. Ismerős dejavú érzés, mintha ezt már átéltem volna egyszer. Ezután valami történik, de immáron kívülről látom magamat, ahogyan a fiú ágyékához simulok, majd mélyet szippantok az illatából, és végig csókolom kemény hosszát, amit a fehér csipke rejt előlem. Szinte szégyellem magam, amiért végig nézem, mint csókolózunk, mint leszünk lassan egymáséi... Fura, idegen érzés ez, mégis oly fájón ismerős. Vágyakozom átélni ezt. Berohanni a kórházba és a karjaimba venni a törékeny fiút, akiről ilyen pajzán álmaim vannak. Mert ezek csupán álmok.

Louis:

Ahogy Harry magamra hagy, megpróbálok aludni. Majdnem megcsókolt! Láttam benne a vágyat! Angyalként olyan jó volt, amikor a karjába vett! Ha meg akarom hódítani, le kell győznöm önmagamat, és fölvállalnia valódi énemet. Ennél nehezebb feladatom nem volt még az életemben. Ha elmenekülök, az áldozata kárba vész. Vele akarok lenni. Szeretni őt, boldoggá tenni, a karjában feloldozásra lelni!

Gondolataimat az ajtó nyitódása szakítja félbe. Dr. Andrew Snow lép be, ördögi mosollyal az arcán.

- Hoztam egy kis gyógyszert. - mondja, majd durván a karomhoz nyúl, és a branülön át valami injekciót ad be. Rövidesen szédülni kezdek, és ahogy oldalra pillantok, meglátom Liamet...

- Miért látlak? - kérdezem összeakadó nyelvel.

- Mert ez a sátánfajzat kábítószert adott be neked, nem gyógyszert! - válaszol az őrangyalom. Amint az orvos felé nézek, megfagy bennem minden. A szemei feketék, mint az éjszaka, a bőre mintha kormos lenne, és a hajából... Apró pici fekete szarvacska kandikál ki.

- Ha most kinyújtod a nyelved és villás lesz, mint a kígyóké, én isten bizony bepisilek! - húzódok Liam közelébe, mire az orvos röhögve rám nyújtja ténylegesen nem emberi nyelvét. A gépek jelzik, hogy a pulzusom az egekbe szökik, de most nem tudok mit tenni. Nem bírok moccanni.

- Nos. Csak, hogy tudd, nem csak a fentiek képviseltetik magukat itt, hanem mi is. Én kérlek egy démon vagyok, de az emberek között tevékenykedem. Ezek a kis szentek nem mernek megtestesülni, holott hatékonyabbak lehetnének a küzdelemben. Ugye, Liam?

- Hagyd ki őt ebből! Mit akarsz tőlünk? - dörren rá őrangyalom.

- Csak elmondani, hogy megakadályozom, hogy az a szerencsétlen hős szerelmes és a kis védenced újra együtt lehessen! Eleget voltak együtt az előző életük során! Legyen elég annyi!

- Hallgass el! Erről ő nem tudhat! - ordít az angyalom felborzolt tollakkal.

Nem tudok beszélni, bénultnak érezem magam. Előző élet? Tehát emiatt annyira ismerős nekem? Érzem, amint szemem sarkából kibuggyan egy könnycsepp. Képek villóznak előttem. Képek egy elfeledett életről. Majd az utolsó perceink. Istenem!

- Fejezd be Snow! Fogalmunk sincs, milyen kihatással lehet az a világra, ha látja az előző életét!

Az utolsó szavak homályba vesznek, hisz egy mély, erőszakos köd száll az elmémre, és elalszom. Nem vagyok képes álmodni.

Amikor reggel felébredek, nem tudom felidézni, mit álmodtam. Arra emlékszem, hogy Harry hazamegy, aztán én lepihenek, és fura álmom van. De semmi más. Mintha egy vaskos lepellel borították volna be az agyam, semmire nem emlékszem, csupán arra, hogy rossz volt. Ijesztő, és egy fura szagra... Mint a záptojás leginkább. Akármennyire igyekszem az álmom egy kis részét is felidézni, sehogyan sem sikerül. Minél inkább próbáltam, annál erősebb fejgörcsöm van, így jobbnak látom nem erőltetni. Nemsokára nyílik az ajtó, és a szeretett göndör hajkorona tulajdonosa lép be.

- Jó reggelt! - lép az ágyam mellé Harry.

- Jó reggelt...

- Hogy aludtál? Nem volt semmi baj, miután elmentem?

Ahogy próbálok válaszolni, ismét jelentkezik az erős fejgörcs.

- Ahh.. - kapok a halántékomhoz.

- Hol fáj, Louis? Mit érzel? - veszi elő egyből a kis lámpáját Harry, majd nézni kezdi a pupillámat.

- A fejem... Nagyon fáj...

- Semmi baj! Nyugodj meg szépen! Veszek egy kis vért tőled, furán ki van tágulva a pupillád....

Engedelmesen adom a kezébe a csuklóm, majd várom a szúrást és a fájdalmat, de az elmarad.

- Így ni! - mondja nekem, mire kérdően nézek rá.

- De hát... Nem is éreztem...

- Oh, köszönöm! Állítólag jól szúrok. - pirul el füléig az orvosom.

- Abban biztos vagyok! - nézek rá – reményeim szerint – sokat mondó pillantással. Miután több perc elteltével is csak nézünk egymásra, én vagyok, aki előbb mozdul, és finoman hozzá érintem ajkaimat az övéihez. Nem egy mély csók, csupán szinte gyermekinek mondható puszi, de azt a villámcsapás szerű érzést mindketten érezzük. Amikor elhúzódok tőle, még mindig félig lehunyt pillákkal ül, megbabonázottan.

- Köszönöm, hogy nem fájt a vérvétel, doktor úr! - suttogom mosolyogva, mire lassan rám emeli ködös tekintetét.

- ...

Látom, hogy szeretne valamit mondani, de nem tudja a szavakat megformálni. Olyan aranyos! Ha nem lépne be a terembe Bebe nővér, valószínű ismét megcsókolom, de ezúttal mélyebben.

- Szép jó reggelt! Jó reggelt! Doktor Úr! Önt keresem! Meg kellene nézni a 94-es szobában lévő betegünket!

- Jó reggelt! - köszönök mosolyogva, majd végig nyúlok a párnákon.

- Ööö... Jó reggelt! Khm... Persze! Menjünk! - áll fel Harry vörösre pirulva, majd az ápolónővel együtt kimennek a kórteremből.