Lélektárs a mennyből / Larry Stylinson ff / BEFEJEZETT

9.

Harry:

Világ életemben hittem az Úrban. Az egyedüli, ami mindig is állandó az életemben, az a vallásom. Az, amit Bebe mondott nekem, nagyon felbolygat. Csak ülök ott, a hátam a hideg falnak döntve az orvosi szoba mellett, és nézek magam elé, amíg gondolkodom. Soha nem érintett meg senki. Egyetlen nő vagy férfi sem vonta magára a figyelem. Mindig is úgy éltem, mintha vártam volna valamire. Mintha egy álomban léteztem volna, szinte elment mellettem a fiatalságom. Míg mások buliztak, ittak, dohányoztak, addig én a könyveket bújtam, megoldást kerestem a betegségekre. Aztán fölhívnak az éjjel kellős közepén, hogy azonnal jöjjek be, mert sürgős műtét van, és az ügyeletes orvos nem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel. Amint elmondták, hogy egy élet halál között lebegő 17 éves fiúról van szó, akinek apja kiirtotta a családot, majd végzett magával, a szívem összeszorult. Nehezen, de sikerült megmenteni a srác életét, majd miután levettem a műtős ruhámat, bementem hozzá az intenzívre. Ahogy néztem sápadt kis arcát, vékony kis testét, valami megmoccant bennem, amit eddig nem tudtam azonosítani. Azt hittem, az orvos lépett előre bennem, de nem. Ez nem pusztán aggodalom a betegem iránt. Ez jóval több. Ahogy öleltem, ahogy a karjaimban volt, olyan ismeretlen, új érzések törtek fel bennem, amit bár próbáltam normálisnak aposztrofálni, mégsem sikerült. Mégis, mit teszek? Ő csak egy 17 éves fiú, aki egy súlyos traumát szerezve került be hozzám. Úgy érzem, muszáj vagyok egy kicsit lepihenni, mert nem bírom ezt már tovább. Tétován állok fel, és lépek ki a kezelőből. Elindulok az öltöző felé, de nem tudok anélkül elmenni, hogy ne tudnám, jól van. Önkénytelenül nyitok be hozzá, a legrosszabbkor. Megkövülten állok az ajtóban, és nézem, amint az egyik éjszakás nővér fürdeti a fiút. Ahogy ott van előttem meztelenül, és néz rám, azokkal a hatalmas kék szemekkel.

- Áá! Doktor úr! Mi járatban? A vizit miatt jött?

- Ööö... Csak... Szerettem volna pár szót váltani a fiatalemberrel. Én nem is zavarok.

- Ugyan uram! Maradjon csak! Már csak a beteg hátát kell lecsutakolni és a mellkasát, minden más készen van. Ha nem derogál önnek, akkor akár be is fejezheti! - néz rám az ápolónő, amíg elsétál mellettem. Édes vattacukor illata van. Különös.

Az ágy mellé sétálok, majd a kórházi alsóért nyúlok. Remegő kezekkel bújtatom bele az apró kis lábat az egyik szárába, amíg tekintetem a lábujjait fürkészi. Olyan aranyosnak találom. Helyes kis bogyók, amik biztosan nem kaptak még elég törődést az évek folyamán. Ahogy segítek lassan belebújni a pamut alsóba, tekintetem önkénytelenül is a formás combokra siklik. Milyen izmos! Milyen puha a bőre! Ahogy véletlenül hozzáérek, mintha áram rázna meg. Sebesen veszem a levegőt, félő, hogy látja rajtam, min megyek át, főleg, amikor a formás kis domborulatokra húzom a textilt. Szégyen vagy sem, képtelen vagyok nem rápillantani hosszára, ami különös érzéseket vált ki belőlem. Máskor is fürösztöttem már beteget. Fiatalt, időset, de egyik sem volt ennyire bensőséges és zavarba ejtő. A dereka köré terítek egy vastag törölközőt, és segítek neki felülni. Ő csak néz rám, édes kis ajkai mosolyra húzódva, amíg két kis pír rózsa kinyílik a kis arcán. Ahogy szembenézek vele, már tudom, hogy elvesztem. Olyan közel van hozzám! Érzem az illatát!

- Kicsit siethetnénk? Ne haragudj, de kicsit fázom... - hallom a halk, erőtlen hangot.

- Oh, bocsáss meg! Persze, kicsim. - fogalmam sincs, miért jött ez a név a számra, de olyan természetesnek hat, mind nekem, mind neki, hogy percekig csak nézzük egymást. Ő töri meg a csendet a következő mondatával:

- Nem tudom, mivel érdemeltem ki, de köszönöm neked. Jól esik, hogy becézgetsz.

- Én csak, én csak....

- Nem kell magyarázkodj. Semmi baj nem történt.

A hangja olyan szinten megnyugtat, és egyben zavarba is ejt, hogy fülig vörösödve inkább a lavórhoz lépek, hogy belemártsam a szivacsot.

- Gyors leszek, majdnem langyosra hűlt a víz. - mondom, hogy egyrészt a zavaromat leplezzem, másrészt pedig hogy tudja, nem akarom, hogy megfázzon.

- Nyugodtan. Nem sietek.

- De megfázol. Hideg van.

- Mikor mehetek haza? - kérdezi meg tőlem azt, amire még nem tudok felelni.

- Fogalmam sincs. Gondolom ha felépültél, és megvannak a papírok. Louis. Ha kiengednek, gondolom pár holmiért szeretnél elmenni a régi otthonodba.

- Igen, ha nem gond. Van pár holmim, nem sok. Nem foglalok sok helyet.

- Nem emiatt kérdeztem. - válaszolom, amíg törölgetem a hátát. Annyira sovány a kis teste. Rögtön meg is ígérem magamnak, ha nálam lesz, rendes ételt fog minden nap kapni, és gondját viselem minden téren! Ahogyan csak engedi.

- Mi miatt kérdezted? - ránt ki gondolataim sokaságából a kis kék szemű.

- Csak amiatt, hogy nem lesz e rád rossz hatással. Tudod, emlékek, ilyesmi...

- Azért megyek oda, hogy végre elhozzam a holmim egy olyan helyről, ahol mindig bántottak. Bár anyám nem emelt rám sűrűn kezet, mégsem védett meg, ha apám vert, már ha odajött néha. Mindenhol jobb lesz ezután, mint ott volt. Főleg, hogy veled lehetek. - néz hátra a válla fölött, amíg orra szinte érinti az enyémet. Annyira közel van. Olyan ártatlan! Olyan védtelen! Hirtelen elkap a vágy, hogy a karjaim közé vegyem, és csókjaimmal borítsam be édesnek tűnő ajkait! Hogy végig kóstoljam minden ponton, és örömet adjak neki!

- Csókolj meg... - leheli a számra, és gyengéden megérinti ajkai puhaságával az enyémeket. Mintha egy burokban lennénk, ahol csak ő létezik, és én, de ezt a burkot egy pillanat alatt szétpukkasztja az éjszakás orvos hirtelen berontó alakja.

- Styles! Mit keresel még itt? - jön be nagy hévvel Dr. Andrew Snow, aki hírhedten utál engem.

- A betegnél voltam. Amint nem látná, épp fürdetem.

- Miért? Talán egyedül még fürdeni sem tud? Mi van magával? Talán béna? - lép Louis ágyához az orvos, és elveszi a lábánál lévő kórlapot.

- Lőtt seb. És? Attól még nem kell elhagyni magát, nem valami hercegnő maga! - rója meg a kicsim, majd nagy puffogással, hogy a mai fiatalok mennyire elhagyják magukat, fogja, és kimegy végre.

- Szemétláda. - hallom Lou morcos hangját, és már csak azt veszem észre, hogy próbál bebújni a felsőjébe. A kettőnk közötti romantikus pillanatnak annyi. Vagy nem is volt, csak én képzeltem bele többet?

- Segítek! - mondom, majd finoman ráadom a fél kezére az inget, és ameddig tudom, begombolom. Lou végig fekszik, én pedig ösztönösen beljebb takarom őt.

- Kérlek vigyázz magadra! Snow egy állat. - nézek az engem vizslató kék szemekbe.

- Azt vettem észre. Mint az apám. Az is ilyen dúvad volt mindig.

- Én most megyek akkor. Holnap reggelre jövök. Jó éjt, Louis.

- Jó éjt, Hazzy. - néz rám mosolyogva a kis betegem. Szívem szerint lehajolnék, hogy egy csókkal búcsúzzak, de félek. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy csak belegondoltam dolgokat, és semmilyen romantikus pillanat nem volt, csak a képzeletem szülte azt. Semmi más vágyam nincs, csupán hazamenni, hogy lefürödjek, és végre elmehessek álomföldre, hogy mielőbb reggel lehessen.