Lélektárs a mennyből / Larry Stylinson ff / BEFEJEZETT

6.

Harry:

Ahogy megpillantom a golyót, ami Louis apjának pisztolya csövéből távozik, egy pillanatra megfagy bennem a levegő. Nem ölheti meg! Ha ezt az irányt követi, egyenesen a szívébe fúródik, és akkor ott meghal. Zokogva kérem az urat, adjon esélyt a szerelmemnek, hiszen már lassan rálép az önelfogadás rögös útjára.

- Hát jó. De mindennek ára van, Harry. - válaszolja mély, öblös hangján.

- Bármit, csak hadd éljen még egy keveset, kérlek, Uram! Te oly nagylelkű vagy!

- Elmondom hát, mi lesz. A fiú életben marad, de neked emlékek nélkül vissza kell térj a Földre, hogy egy újabb feladatot kapj.

- Emlékek nélkül, vagyis...

- Igen. Nem fogsz emlékezni sem az itteni létedre, sem az előző életedre, sem Louisra. Ez egy próbatétel lesz a szerelmeteknek, meglátjuk, kibírjátok e?

- De, hogy fogom megtalálni, felismerni?

- Nem te fogod, hanem a szíved. Azt akarod, hogy éljen. Igaz?

- Igen, Uram.

- Élni fog. A feladata annyiban módosul, hogy ő emlékezni fog rád, arra, mi a kötelessége, és a feladata az lesz, hogy elnyerje a szerelmedet. Ha ténylegesen egymáséi vagytok, ez nem lesz nagy feladat kettőtöknek.

- Értettem, Uram.

- Ha sikerül, visszakapod az emlékeidet. Ha nem sikerül, emberként mindketten meghaltok, soha többé nem lesz szárnyad, és nem egyesülhet a lelketek. Vállalod a kockázatot?

- Igen, Uram! - zokogtam, és belül összetörtem teljesen. Az utolsó emlékem pedig az volt, hogy még egy lövés eldörren, Lou anyja a földre hull, amíg az apja maga ellen fordítja a fegyverét. A mentők, rendőrök az utolsó percben érnek a helyszínre, de már csak a két szülő halálának időpontját tudják megállapítani, amíg Lout a mentősök veszik kezelésbe, nekem onnan képszakadás, sötétség.

Louis:

Valami fénnyel világítanak a szemembe. Fáj a vállam. Mi történt? Arra emlékszem, hogy Harryről álmodom.

- Mr. Tomlinson! Mr. Tomlinson! - szólongat valaki. Nehezen nyitom ki a szemem.

- Úgy hívnak. - nyekergem.

- Végre magához tért! A nevem Bebe Cox. Ápolónő vagyok a St. Julien közkórház traumatológiáján. Az éjszakai orvos nemsokára bejön, és megnézi Önt. Addig megmérném a lázát, és a vérnyomását.

- Mi történt? Hogy kerültem ide?

- Sajnálom, én erről nem tudok felvilágosítást adni Önnek, ezt majd doktor úrral beszélje meg. Én csupán annyit tudok, hogy Önt meglőtték a mellkasán. Megoperálták, és utána aludt majdnem egy teljes napot.

- Értem. Köszönöm szépen.

- Nos, láza nincs, és a vérnyomása is rendben. Pihenjen kicsit, Doktor Styles hamarosan itt lesz.

- Rendben.

Ahogy a nővér elment, emésztettem amiket mondott. Meglőttek. De hogy? Ki? És mikor? Teljesen kiesett. Az utolsó, amire emlékszem, hogy Harry a karjaiban tart álmomban, és kérlel, hogy ébredjek föl. Aztán anyámék veszekedését hallom, majd lemegyek és képszakadás. Az álmosság úrrá lesz rajtam, és lassan elaszom. Nem álmodok. Alszom, de nem látom Harryt, hiába hívom. Talán nem alszom elég mélyen? Hol lehet az én gyönyörű angyalom?

- Szerelmem. Merre vagy? - kérdezem, de válasz nem érkezik. A fánál vagyok, de most nem süt a nap, esőfelhők gyűlnek felettem. Nem olyan barátságos a légkör, mint a múltkor. Lehet, még az idő is attól volt olyan szép, hogy Harry beragyogta nekem a világomat. Ismerős illat csapja meg az orrom. Mélyet szippantok belőle, amikor is valaki a nevemen szólít.

- Louis! Ébren van? - kérdezik tőlem. Nem akarok felelni, de muszáj.

- Mmm... Igen. - próbálok pislogni, de amikor kinyitom a szemem, csak egy nekem háttal lévő alakot látok, aki éppen az alsó gépen állít valamit az ágyam mellett. Ahogy lassan föláll, és szembe fordul velem, bent ragad a levegőm. Ez nem lehet!

- Harry! - nézek rá elképedve, és a monitor is jelzi zaklatottságomat. A szívmonitor gyorsabban csipog, mint eddig, amikor a mohazöld szemekbe nézek.

- Igen, úgy hívnak, Ön pedig Louis Tomlinson, ha jól értesültem. Ön a lőtt sebbel érkezett betegünk. Emlékszik valamire?

- Igen, szerelmem! Rád! Hol vannak a szárnyaid, Vagy most is álmodom csupán?

- Parancsol? - néz rám értetlenkedve.

- Hát a szárnyaid, szerelmem! Hiszen angyal vagy! Az én gyönyörű angyalom! Az én szerelmem!

Bár füléig elpirul, és végtelen zavarba jön, mégsem törik meg a jég.

- A nevem Doktor Harry Styles, és megköszönném, ha így hívna, nem pedig szerelmemnek. Elhiszem, hogy sok mindenen átment, de ez nem jelenti azt, hogy...

- De hát...

- Kapott ma már infúzióban nyugtatót? Lehet attól kavarodott meg. Kérem feküdjön le, és pihenjen. Azonnal visszajövök, csak beszélek Bebe nővérrel.

Ahogy Harry kimegy, döbbenek rá a valóságra. Ő semmire nem emlékszik! Fogalma sincs, ő kicsoda és én ki vagyok! Édes Istenem, mennyi mindenen kell még átmennünk?

Harry:

Az a fiatal fiú! Ahogy a tengerkék szemeivel rám nézett! Istenem! Min mehetett át szerencsétlen? Engem angyalnak titulál, és a szerelmének hív. Nagyon össze lehet zavarodva. Mondjuk a kórelőzményből kiderült számomra néhány dolog. Alkoholista apa, szegénység, majd az apja lelövi őt, aztán az anyját és végez magával. Gondolom, az agya így védekezik a tragédia ellen. Szerencsétlen fiú! Olyan kedvem lett volna végig simogatni a kócos haján és azt mondani neki, hogy nem lesz semmi baj, de nem tehetem. Mindkét szülője halott. Igaz, hogy alig fél év, és nagykorú lesz, de addig hacsak nem lesz valaki, aki ideiglenesen befogadná és a gyámja lenne, az árvaházban fog kikötni. Nem tudom, mit lehetne tenni, hogy ezt elkerülje, ráadásul holnap azaz ellenszenves zsaru is visszajön, az a Parker vagy ki. Fel fogja zaklatni, és nehezebben fog tudni gyógyulni! De miért érdekel engem, hogy mi lesz vele, ha innen elmegy? Soha többé nem látom úgy sem. De akkor miért szorul el így a torkom pusztán a gondolatra, hogy elveszíthetem őt? Ő kapott infúziót és engem zavar meg! Szépen vagyunk. Na mindegy is. Nekem készülnöm kell az estére. Sok a beteg, és mindenkit meg kell nézzek. Nem korlátozódhatok csupán egyetlen fiú köré. Azért jó lenne tudni, vajon a sok gyógyszer és nyugtató mondatta velem, hogy gyönyörűnek lát, vagy valóban? Nincsen baj az önértékelésemmel, de az ő szájából nagyon jól estek a szavak. Mintha selyemmel cirógattak volna. Ahogy járom a folyosókat, észre sem veszem, hogy megint itt állok az ő ajtaja előtt. A 117 – es szoba. Nem bírom ki, látni akarom!

Ahogy benyitok, ő éppen alszik, vagy legalábbis próbálkozik.

- Hozzak egy kis altatót? - kérdezem tőle. Álmosan néz rám, majd így szól:

- Csak maradjon itt velem, amíg elalszom, kérem!

- Rendben.

Sosem teszek ilyen kéréseknek eleget, de ő más. Látni akarom, ahogyan lassan lecsukódik a szeme, és magával viszi álomföldre az arcom emlékét, amit mosolyogva néz most.

- Szép álmokat. - mondom neki csöndesen, mire a válasz megérkezik:

- Itt vagy, szóval szép lesz... - az utolsó szavait már alig érteni, mégis a szívemig hatol vele.

Miért vágyom arra, hogy ezentúl minden éjjel láthassam lecsukódni azt a két gyönyörű szempárt?