Lélektárs a mennyből / Larry Stylinson ff / BEFEJEZETT

4.

Louis:

Tudom, hogy amit a buliban láttam, az valós! Létezik! Harry létezik! Azóta sem bírok másra gondolni, csak a szomorú smaragd szemeire, és a göndör, barna, hosszabb hajára. A szárnyai. Az én égi tüneményem. Annyiszor szólítottam már! De semmi. Nem láttam őt azóta. Pedig olyan nagyon szeretném! Annyira elemi vágy van bennem, hogy megérintsem, mintha hozzá tartoznék. De persze nem tehetem. Nem buktathatom le magam, hogy nem vagyok hetero! Hiszen mindenkivel elhitettem!

- Hiányzol, Harry. - suttogom az orrom alá, és bevonulok a hálóba. Megmosakodom, és bár korgó gyomorral, de lefekvéshez készülök. Az ágyam szélére ülök, kezembe fogom a cigarettás dobozomat, és lassan kihúzok egy nikotinnal telenyomott szálat. Az ujjaim között tartom, forgatom, nézegetem. Harry nem örül neki, hogy szívom, de ez van. Nincs életem, boldogtalan vagyok, és az egyedüli ami egy kevéske megnyugvást adhat, ez. Amint meggyújtom, mélyet szippantok belőle. A kesernyés füst csípi a számat, amíg a méreg lejut a tüdőmbe. Engedem, hogy a nikotin bejusson a vérembe, és ellazuljak. A szekrényemhez lépek, és kiveszem belőle a kincsemet: a kis bugyimat és a kis szoknyámat. Az apró kis boxert leveszem, és félmerev hosszomra nézek. Nemsokára már a kis lila csipke fogja takarni, amin keresztül érintem majd. Lerakom a cigarettát, és belebújok az apró kis fehérneműbe. Már az izgat, ahogy nézem magam a plafonig érő tükörben.

- Harry... Vajon tetszik neked rajtam a bugyi? Vagy undorodnál tőlem? - kérdezem magamat bámulva, amíg érzékien simogatom vékony testemet. Elképzelem, amint ő érint, amint férfias morgása a tudtomra adja, hogy bizony, akar engem, és be kell hódolnom neki!

- Ahh... Harry... Harry szeress engem! - simogatom magam továbbra is, amíg elképzelem, mint áll mellettem, és nézi amit teszek. - Tudom, hogy itt vagy! Tudom, hogy nem csak a képzeletem voltál! Ahhoz túlságosan gyönyörű vagy!

- Louis! - hallom meg apám hangját. Fejvesztve rohanok a nadrágomért és igyekszem felkapni, hogy meg ne lássa rajtam a bugyikámat. Alig kapok levegőt, a remegésem azzal egyenes arányban növekszik, amint hallom léptei koppanását a szobámhoz közeledni. Már éppen a fekete pulcsimba bújok be, mikor szabályosan rám törti az ajtót. Egyből megcsap a mosdatlanság és az alkohol bűze.

- Adjál pénzt, buzi! - lép közelebb.

- Ni.. nincs pénzem, apa!

- Azt mondtam adjál pénzt! - üvölti az arcomba, amíg a hajamba mar.

- Ez fáj! Apa eressz el! - kérlelem, de minden hiába. Nem kenyere a normális viselkedés.

- Hol van a pénz te nyomorult? - rángat ismét. A hajhagymáim égnek, a fájdalmam elviselhetetlen.

- A.. a.. fiókomban! Annyim van! - zokogom kétségbe esetten, mire rám néz, majd arcon köp, és erőből a falhoz penderít. Nagyon megütöm a kezem, hiszen magam alá fordul az esés közben. Apám az e heti uzsonna pénzem veszi el, amiből a suliban fizettem volna ki az ételt. Hát, a héten már nem eszek, ezek szerint.

Miután felmarkolja a zsákmányát, még utoljára rám néz, és így szól:

- Mindig is tudtam, hogy buzi vagy! - akkor döbbenek rá, hogy a pénz mellett a fiókban ott hever a Gay Hot magazin egyik példánya, aminek címlapján két vékonyabb testalkatú fiatal srác szereti egymást félreérthetetlen pózban. A sírás ismét elkap, és a mérhetetlen szégyen amiatt, ami vagyok. Ahogy apám elmegy, szabályosan letépem magamról a nadrágom, és mintha tűzzel égetne, a kis bugyit is, és a falhoz vágom. A fürdőbe megyek, megengedem a majdnem tűzforró zuhanyt, és alá ülök. Nem bírok állni. Sikálom a bőröm, hátha le jön róla az a mocsok, ami miatt nem vagyok képes normális lenni, csak egy ilyen torzszülött. Tudom jól, hogy sosem tudnék szeretni nőt, de melyik férfinak is kellene egy ilyen pasi mint én? Vékony vagyok, nőies, szeretem a női ruhákat, és bármit megadnék, ha egy olyan barátom lenne, mint Harry, aki maga alá gyűrne, uralkodna rajtam. De Harry nem létezik. Hiába is tetszik. Hiába is szeretnék behódolni neki, őt valószínű az agyam kreálta, mikor drogoztam. Márpedig ha így van, csak egy féleképpen láthatom újra.

Harry:

Ahogy Louis ismét fölveszi azt a falat kis bugyit, a testem ösztönösen jelezi, hogy tetszik neki, amit lát. Mindig imádom, amikor esténként úgy szereti magát, hogy az rajta van, hiszen olyankor önmaga, olyankor az én Louis-m, aki abban a néhány percben elengedve minden gátlását felvállalja vágyait, ha más nem, önmaga előtt legalább. Aztán jön az a kretén apja, és elront mindent. Bántalmazza, és megalázza. És nem tehetek semmit ellene. Most pedig megint azt a Zaynt hívja. Bár én is szeretném látni, nem ilyen áron! Hiába próbálok rá hatni, falakba ütközöm. Amint az a barna srác megérkezik, Louis úgy kapja ki a kezéből a pirulákat, mintha azok az életet jelentenék neki. Mielőtt azonban bevenné, elküldi a srácot, fölmegy a szobába, majd így szólt:

- Jövök, hercegem.... - mondja, majd kinyújtott nyelvére teszi a pasztillát, és lenyeli egy kis vízzel. Hamarosan tekintete egyre inkább fókuszál, és végre lát engem.

- Hát itt vagy! Hiányzol! - mondja rám nézve, amíg tekintete kicsit ködös, pupillája tág.

- Mindig itt vagyok, Louis. Mindig itt vagyok veled, édesem. De kérlek, ne szedj amiatt drogot, hogy láss! Kérlek! Ne mérgezd magad miattam!

- Miért? Miért mentél el múltkor?

- Mert nem tudtam, nem ártana e neked, ha megérintenélek, szerelmem.

- Hogyan is ártana nekem? Hiszen szeretném. - megkapaszkodik a takaróban, és kicsit megbillen. Felé lépek, a karjaim közé emelem, majd vele együtt befekszem az ágyba. Lágyan ringatom, mint még kicsiként. Szárnyaimmal körül vonom magunkat, hogy a legapróbb szellő se érinthesse őt, csak én.

- Fogadd el önmagad, Louis. Kérlek, szívem! Te így vagy tökéletes, nekem így vagy tökéletes!

- Az emberek lenéznek engem. Mindenki bánt, amiért korcs vagyok. Amiért nem tudok normális lenni!

- Normális vagy! Az a nem normális, aki elítél amiatt, mert szeretni tudsz! Kérlek drágám!

- Harry!

- Igen?

- Kérlek, csókolj meg engem! Kérlek szépen! - úgy esdekel nekem, hogy nincsen szívem elutasítani őt. Telepatikusan kérek engedélyt az Úrtól, hogy szabad e ezt tennem, mire a válasz egyből érkezik halk suttogáskánt a fülembe:

- A csók gyógyír a legnagyobb lelki sebekre is!

Megnyugszom, így finoman a drága arcra simítom a tenyerem, és finoman megérintem a bársonyos párnákat. Jól eső bizsergés fut végig a gerincemen, és a már oly ismerős kis szájat felfedezem újból, ebben az életünkben is. Bár Lou tapasztalatlan, mégis régi ismerősként olvadunk össze. A kicsi szíve hevesen ver, amint nyelvemmel is megérintem őt. Bújik, ölel, mintha sosem akarná, hogy véget érjen a pillanat, amikor is a szervezete kezdi feldolgozni a gyógyszert, és én úgy válok ismét számára láthatatlanná. Ő csak néz szét, és könnyei záporoznak. Hogy lássa, nem hallucinált, egy tollamat kitépek, és mellé helyezem. Enyhe arany ragyogása van, de azt csupán ő láthatja, a többi ember sima fehérnek észleli csupán.

Keserves sírása szipogássá szelídül, ahogy meglátja ajándékomat. Magához öleli, és így szól:

- Szeretlek Harry! Szeretlek szerelmem! De sosem vállalhatom fel önmagam. Nem, amíg az emberek nem tudják elfogadni, ha más vagyok! Félek, Harry! Félek nagyon! Ha.. ha lesz pénzem. Veszek megint drogot, és láthatlak. Kérlek, ne hagyj magamra addig se!

A szívem darabokra hullik, hiszen nem tudom, mit tegyek. Pont ezt akarom elkerülni, hogy ne szedjen be több mérget, és végre vállalja önmagát. De hát, ahogy emberként szokás mondani: Ember tervez, Isten végez. És ez ebben a szituációban is nagyon igaz. Csak kérdés az, hogy mi a terve Istennek ezzel a játékkal? A bábuk a helyükön, ő pedig tologat minket.