Turul Kagan Legendái

Becsület

Becsület

Paták dobogására ébredem, monoton kopognak az ürességben. Hánykolódik alattam a világ, mint tenger hullámain úszó bárka, felfordul miatta a gyomrom. Ló nyerítés visszhangzik a fülemben, elnyomja az ócska fakerekek nyikorogásának hallatát. Zúg a fejem és hasogat a homlokom, a rosszullét kerülget. Erőtlenül nyitom ki a szemem, de homályosan látok, csupán szabálytalan foltok elevenednek meg előttem. Feljajdulok hirtelenjében, fájdalmat érzek, jeges veríték áztatja testem. Émelygő érzés uralja minden porcikám, remegnek a tagjaim és savanyú íz gyűlik a számba, mely kitörni készül. Marja a torkom, alattomosan tör felfelé, mire elhányom magam. Gyomrom tartalma végigcsordul államon, undorító a szaga fullasztó köhögésre kényszerít. Szomjazom, bármit megadnék néhány csepp vízért, mintha napok óta nem ittam volna semmit sem. Nagyot zökken alattam a talaj és vészjóslóan nyikordul a kerék, tehetetlenül borulok az oldalamra. Beverem a fejem és még szédülök és újra hányok.

– Mi az isten? – motyogom keserű szájízzel öklendezve, a hányadék mellett vér ízét érzem. Mozdulni szeretnék, felüli, megtörölni arcomat, de nem sikerül, mintha... Tágra nyílik a szemem, vívódom az ájulás ellen.

Megkötöztek, de hogy ki és mikor nem emlékszem. Végtagjaim vaskos láncbéklyóban szorulnak, testem kötelek ölelik körül, irritálja a bőröm.

Lehetetlen...

– Héj, valaki! Segítség! – kiáltozom elgyötört hangon. Nem érkezik válasz, talán senki se hallotta meg, tovább dübörögnek a patkós lábak.

Kibillen a szekér és az oldalának csapódom, aztán vissza huppanok középre. Kerékvasa rémisztően nyekereg. Dühít, hogy nem tudok mozogni... Rángatni kezdem a fémet, rugdalózom a lábammal, erősödik a fájdalom.

– Ne fészkelődj ott hátul, vagy egyesével roppantom el a csontjaid – A hűvös, gonosz hang fenyegetően visszhangzik a fülemben.

– Ki... ki vagy te? – kérdezem, de a válasz a fejemből érkezik képek formájában.

„Nagy csata dúlt és egy lovon ültem. Mellettem erdősség sötétlett, a másikon ködös síkság, előttem pedig füst gomolygott az ég irányába. Hadvezér voltam, hónom alatt súlyos kopja nehezedett, testem előkelő fém óvta. Lehúztam sisakom rostélyát és harcba küldtem a csapatom, lovasrohamunk elsöprő volt. Holtakat hagytunk magunk után, jajveszékelő túlélőket, ártatlanokat. Nők és gyerekek vesztek oda. Megingathatatlan küldetéstudattal szálltam le a harci ménemről, pallost rántottam és kiadtam a parancsot, – nincsenek túlélők. Mind megöltük, nem kegyelmeztünk senkinek, porrá és parázzsá lett a város."

Fagyos szélsüvítés térít vissza a valóságba, fogvacogva reszketek, a fájdalom már elviselhetetlen.

– Azonnal engedj el – ordítom, próbálok előre nézni, meg kell tudnom ki ejtett túszul.

– A pokolban majd szabad leszel – veti hátra hűvösen. Nem látom az arcát, fekete csuklya rejti testét, de ismerős a hangja. Szemem előtt fekete foltok táncoltan, aztán elsötétül minden.

„Kürt dallama zengett, a vár védői nem bírhatták már soká, fehér lobogó lengett a romos bástyán. Eljött az időnk.

Az ostromgépeket – üvöltöztem.

Lángoló kőhalmok szálltak, tompa rengés rázta a sikolyokkal terhelt harcmezőt. A tenyerembe csaptam, tudtam a miénk lesz a vár. Vörös sátor állott az ostromgépek mögött, zászlónk fekete volt, kardokkal a közepén, körülötte lángot lehelő sárkánygyík. A győzelmi borunk bontottuk – míg az ostrom tovább dúlt–, amikor megérkezett. A semmiből termett előttünk, vörös lángnyelvek ékesítették a testét, füstjük kíntól üvöltő arcokat formált. Kitört a káosz. Kiáltások, halálhörgés, lenyesett testrészek és vér, ezen ajándékokat szolgáltatta nekünk. Legjobb emberim sorra hulltak el, egysem bírt vele, sosem láttam hasonló harcost. Katonáim halálával elsötétült az ég, és visszatértek a holtak, odaveszett sajátjaink szaggatták az élőket. A támadó műve volt, a hullakupacon állt és nevetett közben."

– Az istenit! – térek magamhoz, újra hányok. Az ájulás környékez, nem enged szabadulni és rémület hasít a szívembe.

– Ha még egyszer odaokádsz, felnyalatom veled, meglásd – kel ki magából a fogvatartóm. Beleborzongok a hangjába. Nem bírom tovább, magával ránt az emlékezet.

„Csend honolt, a szél se fújt már. A földön hasaltam, körülöttem minden lángolt. Láttam, ahogyan porrá lett a lobogónk. Erős karok kapaszkodtak belém és megroppantották bordáim, könnyűszerrel hajított egy fához.

– Csak a kötelességem... a kötelességem teljesítettem – szuszogtam és vért köptem. Nem tudtam lábra állni.

A homlokomnál fogva ragadott meg és a fa törzsébe verte a fejem, kétszer, háromszor, számtalanszor. A földre zuhantam.

– Ártatlanok gyilkolászása tán kötelesség? – Hangja hidegebb volt, akár a tél legfagyosabb napja.

– Uram becsületéért tettem. Megérdemelték sorsukat azok a lázongó senkiháziak – köptem egyet.

Mellém lépett, bakancsa vöröslött az alvadt vértől, míg ő toronyként magasodott felém. Megrúgott, aztán a képembe taposott, fogaim törtek miatta. A fájdalomra sem maradt erőm.

Becsület, hah... – Még egy rúgással nyugtázta szavait. – Elképzelésed sincs a szó valós mivoltáról.

Megragadt és könyörtelenül a talpamra segített, azt hittem végez velem. A fának kellett támaszkodnom, nehogy összeessek. Alig bírtam állni.

– A szavamat adtam egy haldoklónak – suttogtam erőtlen, nagy adag vér csordult a számból. – Visszanyertem a családja becsületét, amelyet azok a gaz bitangok vettek el uram életével együtt.

– Nem az ártatlanok védelmére esküdtél fel? – Végighúzta tőrének hegyét az arcomon. – Lovag vagy, vagyis voltál, a becsületed a nép iránt való, nem egy hitszegőért.

– Ezt te nem értheted – emeltem fel a fejem.

Rám nézett. Rémisztő volt, félelmetesebb, mint a halál torkában állva az utolsókat szenvedni. Nem nevetett, az érzelmek legcsekélyebb szikrája sem lakozott benne. A vérvörösen lángoló szempár, akár a pokol tüze, hanem az a fakó, élettelen, démonias arc legrettegettebb rémálmaimban sem jöhetett volna elő soha. Hosszú, hófehér, vértől csatakos haja a képébe omlott, kissé oldalra biccentette fejét.

– Lehet nem értem, de attól megtanítalak, mi is az a becsület. Élted óráinak legvégén, mikor kínjaid megbocsátásra lelnek, talán ráébredsz arra, hogy rossz ígéretet tettél egy becstelen embernek. Az ártatlanok vére örökké kísért majd és nevedről senki se mossa le. Oda lett a becsületed."

– Eldur'Räeul – motyogom a fekete ruhába burkolt alakot lesve újra az életben, talán utoljára.

A Bukott hátrafordul és lehajtja kámzsáját. Az emlékeimben látott fakó arc és vörös szempár köszön vissza rám. Nyomban tudom, hogy életem utolsó útja ez. A becsület öl meg...