Turul Kagan Legendái

Ha eljő Lidércnyomás (sci-fi)

A nem túl távoli jövőben... Fél évvel a Túl a Halálon - Apokalipszis cselekményei előtt.

"Minden egy szívdobbanással kezdődött, és akként is ért véget, ahogyan lelke tovaszárnyalt a végtelen űr felé."

– Kapitány, a szenzorok... nem is tudom mit jeleznek. Ez valami új – fordult hátra székében a pilóta, kopasz feje búbját vakargatva.

A műszerfal fényei, a monitorok és holografikus kijelzők, mintha összebeszéltek volna, megzavarodva ugrándoztak, más-más értéket mutatva, semmi jóval nem kecsegtetve a híd legénységét. Sosem tapasztaltak effélét, ámbár nem is jártak az űrnek ezen szegletén, távol az otthontól, ismeretlen régiókban, hadiállapotban egy idegen civilizációval. Feladatnak bizony nemes; hangoztatták a fejesek bő fél évvel előtte, mikoriban erőtől és magabiztosságtól dagadva keltek útra a sosem létezett dicsőségért az emberiség érdekében. Úgy gondolták; bizony emberek vagyunk, Isten győzedelemre ítéltetett bennünket, de megváltozott a helyzet. A kezdeti sikereket felváltotta a kudarc, amelyre a reménytelenség ékelt izzó lángkoronát. Ezrek vesztek oda egy lázálom illúziójáért, mégsem adták fel.

Rohen kapitány céltalanul járkált a nano-tech kütyük között, szeme keskenyebb volt a megszokottnál, ahogyan homlokára is több ránc került. Ez egyet jelentett azzal, hogy feszült, mi több ideges. Érzései nem mintha befolyásolták volna, mindig is higgadt, logikus ember hírében állott. Ezért kaphatta meg Disztópiát, azt a legújabb fejlesztésű hajót, amely ismeretlen technológia ötvözete a földiével, ezen ok folytán csak kevesen tudtak a hajó létezéséről. A 2087—es évek Új-Magyar királyságának Nimród osztályú konstrukciója gigantikus méretekkel bírt, legnagyobbika volt az emberiség alkotta gépezeteknek a maga nyolcszázötven méteres hosszával. Masszív fémtestét áthatolhatatlan, plazmaelnyelő burkolat alkotta és a nehéztüzérség és a nukleáris arzenál mellett speciális fegyverzettel látták el. Kifejezetten a legkeményebb ütközetekre tervezték, amikben számtalan alkalommal bizonyított már.

– Mi hír Nyugat-fényéről és az Armadáról? – torpant meg a kapitány a kinti világot vizslatva.

Pazar, gondolta magában. A végtelen űr látványa, a közeli meg az utolérhetetlen csillagok apróbb és nagyobb fényei, felszabadult érzelmeket formálnak a lelkében. Akárhányszor kitekintett az ürességbe azt érezte... maga sem tudta megmondani mit, tán a szabadságérzetét.

– Nem fogom a jelüket, uram. Fél órája, hogy is mondjam... eltűntek – válaszolta a pilóta, halovány árnyékkal az arcán. Mintha némi bizonytalanság bujkált volna a szeme sarkában.

Rohen egy nem túl távoli csillagködöt fürkészett, és tűnődő képet vágott mellé. Elgondolkodott az élet dolgain, netán a küldetésen, avagy a végen. Érezte, hogy közeleg valami, mégsem tudta szavakba önteni azt. Komor arckifejezése tettekre sarkalta embereit, akik szerették és tisztelték őt. Bármit megtettek volna érte, nem ismertek nála bátrabb embert. Bólintással nyugtázta a hallottakat, majd hümmögve fordult a többiek felé, aztán újabb sétálgatásba kezdett.

– Az utolsó adásuk, mi a helyzetük? Jelentést kérek! Kizártnak tartom, hogy egy egész flotta elpárologjon az orrunk elől.

– Nem lehet, hogy álcázták magukat? – kérdezte egy fiatal nő a háromszögletű terem közepéből. Teste elmosódott a holografikus kijelzők képei mögött, melyek többnyire adathalmazokkal látták el felhasználóját, most csupán vibrálva ugrándoztak.

– Nem. Még ha úgy is lenne, miért titkolnák előttünk a hollétüket? Miért nem válaszolnak, és miért bolondult meg minden érzékelő a hajón? – Rohen abbahagyta a járkálást.