Turul Kagan Legendái

Vörös (fantasy)

Tekintetük összefonódott, sem ő, sem ellenfele nem támadott. Idegtépő csendben kerülgették egymást, meglehet arra vártak, hogy valamelyikük kezdeményezzen, vagy netán nem érezték még elérkezettnek az időt a vérontáshoz. Talán így akarták az istenek. Az ütközet hírére kitódult tömeg feszülten figyelt, a nem régiben, a látványos összecsapásokkor oly hangosan beordibálók idegrendszere pattanásig feszült, szívük a torkukban doboghatott, meglehetett volna kockáztatni, hogy jobban izgultak, mint a párbajban részvevők. Senki sem mozdult, a pocakos várúr, aki harcsabajsza alatt oly nagyokat hahotázott egy-egy betört koponya vagy elreccsent csont láttám, némán ült hitvesével a lelátón. Arany-ezüst kupájába töltött borát sem itta meg, mi több annyira várta az eseményeket, hogy észre sem vette, hogy kilöttyintette azt. Síri csend vonta birtokába a párbajteret, a szellő sem járta megszokott útját a perzselő nap alatt. Talán annyira rettegte vagy csodálta a hamarosan kezdődő élethalálharc két tagját, hogy nem óhajtotta megzavarni őket. A vörös lovag, hétköznapi nevén Megégetett Ongjen, rémisztő históriák vérmámoros alakja volt. Szinte mozdulatlanná dermedt, időközönként nagyokat fújtatott acélsisakjának vékony rostélya mögül, és másfélkezes kardját, a Belezőt, ahogy a népek csúfolták, végig az ellenfelére szegezte, karja mégsem fáradt el. Ez nem hagyta figyelmen kívül riválisát, akit ellenben egyre jobban gyötörtek a nyár hevítő napsugarai. A levegő melyet belélegzett poros volt, száraz és forró, mindemellett páncélja túl nehéz volt. Élete során mindig a könnyebb, rugalmasabb acélvérteket részesítette előnyben, de eme nap kivétel volt. Fényesre csiszolt ezüst páncélzatán megcsillantak a lángoló korong égető sugarai, mellkasán fellelhető kitárt szárnyú sasmadara, amely csőrében ékes azúr rubintjával a csillagos ég felé száguldott, csaknem izzott a fénypompában.

Az öt láb, és kilenc hüvelyk magasságot verő ifjú lovag, rombusz alakú pajzsot tartott baljában, míg karjának jobbját aranybevonatú láncbuzogány húzta a föld felé. Fáradt volt, szomjazott és félt. Túl jól ismerte a kihívottat, Bazaltorom rettegett urát, a Lángoló ivadékok atyját, Tűzmély megszelídítőjét, akiről azt rebesgették, "Biz a vörös sosem vesztett csatát, se nem küzdelmet". A szóbeszédek szerint, Ongjen vérét démonláng alkotta, akárcsak hétfelé szabdalt szívét, mely égetett mint a kohó tüze. Gyilkos volt és álnok hitszegő, förtelmekkel szövetkező. Az ifjú lovag mátkájának vére is a Vörös acélkesztyűs kezéhez tapadt. A megégetett fattyú eladta a leányt, a fiú egyetlen kincsét a sápatagoknak, megfosztva Sasreptű Logernt, Napliget örökösét a boldogságtól. Logern aznap felesküdött a Kilencek színe előtt, ha életével is fizet érte, megbosszulja szerelmének halálát, és ha kell kivont karddal indul érte a Túlvilágra. Szívből gyűlölte a vöröst, képzeletének legsötétebb bugyraiban a legocsmányabb kínokkal jutalmazta már a férfit, de eme gyűlölet egyben vad elszántsággal is ruházta fel.

- Heláért - lihegte Logern, és vasöklével megcsapdosta pajzsát.

Sasreptű hirtelen és fürgén moccant. A nehéz acélgömb, melynek felszínét tűhegyes tüskék ékesítették, körkörös ívet járt be a levegőben, a nézőtéren is hallani lehetett volna annak süvítő hangját, ha a közönség nem morajlik fel. A Vörös sem maradt rest, kihajolt - a gömbvas a feje felett száguldott el -, pördült egyet és fordultában jól irányzottan vágott a kardjával. Sárkányfog pengéje, Sasreptű mellvértjének oldalába csapódott. Csattanás hallatszott, fém csilingelt és a közdelem folyt tovább. Logern, akár egy Nagymester a Naplovagok fenséges rendjéből, úgy pörgette tovább fegyverét. Irigyelték is érte a párbajt tátott pofával szemlélő, összegyűlt nagyurak hűs pavilonjaik alatt.

Lánc csörrent, és felrúgták a port haláltáncot járó vastalpak, hanem ezúttal a földet lapította halálra az acélgolyó. Azt követve fém üközött fémmel, vad ordítás hallatott, de a vég újfent elmaradt. Ongjen kardja Sasreptű pajzsát találta precíz támadása során, de lecsúszott arról és a buzogány gömbje mellett landolt a porban.

- Többre vagy képes ennél, fenséges úrfi - vicsorogta Ongjen, miután vállával félrelökte ellenfelét.

- Nem sokáig tetszeleghetsz magadnak, démonfattyú - vágott vissza Logern hevesen a támadássorozat előtt. A Vörösnek ugyan védekeznie kellett, de Sasreptű hamar belefáradt a csapásokba, végül lihegve ugyan, de kinyögte szavait. - Hamarosan tűzmély bugyraiban égsz majd a végítéletig.

Ongjen felnevetett, és végigsimította a Belező pengéjét. Kimért léptekkel kezdték kerülgetni egymást, győzni vagy meghalni készen. Míg Sasreptű a pajzsa mögé bújva, lágyan lengette a súlyos acélt, addig a Vörös a másfélkezes kardját a magasba tartva állta a pillantást.

Összecsaptak és újfent felzúgott a tömeg. - Zúzd szét - kiabálták egyik oldalt. - Ontsd a beleit - így a velük szemben lévők.

Sasreptű cseles volt ugyan, ígéretes harcfinak jósolták tanítói, de belátta, hogy a Vörös mérföldekkel jobb nála, és ezt próbálta kihasználni. Újabb heves támadásba kezdett, amely csakhamar védekezésbe fulladt, végül már csak hátrált, és esélye sem volt másra. Ongjen emberfeletti csapásai mennydörögtek Sasreptű vértezetén. Úgy tűnt a küzdelem eldöntetett, Logern pajzsa behorpadt, karja megfáradt, a Vörös kerekedett felül, hanem a Kilencek, vagy netán a szerencse kereke Sasreptű felé fordulhatott abban a pillanatban, amikor Logern hű vasa végre betalált. A tüskés golyó a Vörös mellkasába ékelődött olyan erővel, hogy rögvest bezúzta a kemény acélt és az az mögött megbúvó bordákat. A démonlovag hátrálni kezdett, fájdalmasan felnyögött, fújtatott és köhögött, levegő után kapkodott. A nézőtér tombolt az indulattól, éljenzés és utálat söpört végig, de még a szél is feltámadt.

Logern nagyon elfáradt, alig bírta el fegyverét, mégis újra lecsapott, nem kímélte a gyilkost.

A bosszú mozgatta tagjait.

Megégetett Ongjen sisakja baloldalt behorpadt, az ékes démonszarv letört helyéről és a földre hullt, a férfi pedig összerogyott, rostélyából sűrű vér buggyant elő.

- Ezt érte kapod - lihegte Logern. Levetette sisakját és a földre hajította. Előbukkanó tejfölszőke hajtincseit megcirógatták a a déli szelek.

- Zúzd össze a férget! - ordították felbátorodva a Vörös utálói. Sokan voltak.

Logern hátrébb lépett egyet, sisakja mellé dobta pajzsát, felkészült a végső csapásra. Egész testében reszketett, úgy érezte, menten elájul, de nem adhatta fel.

- Tedd meg - szólott a démoni hang síri csednet teremtve a nézősorban. A Vörös remegő kezével fejéhez kapott, erőlködött egy ideig, de végül lekerült róla a sisak. Elismerően vizsgálta meg fejvédőjén a végzetes találatot, végül a megfáradt zöld szempár a ragyogó kékbe fúródott. Megégetett arcát ébenfekete hajzuhatag keretezte, mely lágyan omlott mellvértjére. Koponya csontja balfelől nyitva állt a szemek előtt, vér szivárgott belőle minden egyes lélegzetvételkor. - Mire vársz - folytatta Ongjen, immáron nevetve. - Küldj a pusztulásba. Legalább találkozok majd asszonyoddal Tűzmélyben. Úgy bizony, és hidd el, meggyalázom újra és újra, ahogy a sápat. . .

A súlyos acél a homlokába szalad, koponyája, akár egy földre ejtett dinnye, úgy robbant széjjel vérrel és csontszilánkokkal festve át a küzdőteret és Sasreptű vértezetét. Logern megint lecsapott, aztán újra és újra. Karja fáradt, szíve roham tempóban verte mellkasát. Nem hallotta a közönség zsibaját, tompák voltak a hangok körülötte. Amire észhez tért levegő után kapkodva a porban térdelt, vörös színre festett arccal. Végül, mielőtt elájult volna a fáradtságtól és a szétroncsolt fej látványától, csak annyit mondott.
- Érted tettem.