Turul Kagan Legendái

Rövid agymenések/02

Nem te vagy a hibás

     

Csípős, keleti szellő simogatta arcom. A hegyen túlról érkezhetett, talán avégből, hogy száműzze lényem minden porcikáját megöltő bánatom.

A lehetetlenre vállalkozott...

Mintha lelkem tortúrája valósággá kovácsolódott volna, oly sötét gyászba borult az ég és föld egyaránt. Fuvallatokon nyargaló füst lepte el a horizontnak vonalát, úgy festett mintha az istenek rajzolták volna fájdalmukban, képtelen voltam levenni róla a tekintetem. A zord fellegek megállíthatatlanul közeledtek, lágy esővel hintve be a csatateret és a megcsonkított tetemeket.

Zokogtak felettünk az elhunyt lelkek...

Nem mozdultam, csak álltam a sziklapárkányon a semmibe meredve, hanem gondolataim máshol jártak, túl a valóságot, túl mindedenen. Bűntudat gyötört és az a fajta kíméletlen tehetetlenség, amely nyársfegyverként döfködte szívem.

Nem hagyott nyugodni, büntetni akart mindenért...

Mardostak az emlékek, szépek és csúfak egyformán, egyúttal rádöbbentettek arra, hogy én a nagy Eldur'Räu'L sem lehetek képes bármire.

Nem vagyok mindenható...

Egyik pillanatban ölni, vért ontani akartam, megbosszulni a halált, kiadni haragom, a másikban elrejtőzni a létezés elől, el onnan, talán a Túlvilág legsötétebb bugyraiba.

– Nem te vagy a hibás – Ismerős hang kontárkodott bele a kínzó gondolataimba.

Egy izmom se rándult, hidegen hagyott a bajtársam jelenléte, oda se néztem, talán képtelen voltam rá.

Féltem, hogy tekintetében elnyomott vádakat fedeztem volna fel...

Léptei felverték a csendet, miközben mellém bicegett. Pallosának hegyét a kőhöz koppintotta, aztán fürkésző képpel meredt rám. Várt valamire, mindhiába.

– Mi a halált akarsz? Hagyj nyugton, vagy lehajítalak a mélybe! – sziszegtem haraggal álcázva szívfájdalmam.

Nem válaszolt, csak tovább nézett. Aközben megtömte mívesen faragott pipáját, és rágyújtott, hamar mentolos füst lengett körül minket.

– Nem tudtad megmenteni, de megpróbáltad az is számít, komám.

Ökölbe szorultak az ujjaim, legszívesebben valóban ledobtam volna a szakadékba, magam sem tudom miért. Talán az őszintesége fájhatott, vagy a tény, hogy megtörtént, a kezem között hunyt el egy jóbarát. Felüvöltöttem tehetetlenség ében, nem bírtam tovább és szabadjára eresztettem az erőm. Akár a széltölcsér csak lángokból, oly heves forgatag képződött a pusztaságban. Egészen az égig ért, felkavarta a fellegeket és vérvörösre mázolta a tájat, felemésztett bármit, ami az útjába került. Izzott, mint a pokol, dühöm és kínom táplálta.

Csend települt ránk, elmúlott a forgatag, ahogy tovaszállt az ordításom, a visszhangját sem hallottuk utána. Visszakapta szürkeségét a világ, de legbelül, lenn a mélyben a gyász tovább élt.