Turul Kagan Legendái

Vissza a tűzbe (fantasy)

Vissza a tűzbe
(Vér és becsület univerzum)

Rejtelmes árnyak jártak-keltek a csillagokkal pettyezett égbolt alatt, durva léptükkel felverték az éjszaka csendjét. Ezüsthölgy, Ummår jégsivár holdja, a Vöröslő-démon a Bíborszűz ikertestvére, nyárvég napjához közeledve - talán hogy ragyogását mások is megcsodálhassák - minden egyes nappal  távolabb merészkedett az éjjeli szemek elől. Holdudvarának fogytával nyugat tűhegyes csúcsai takarásában gyér kezdett éledezni, hogy hamarosan vérvörös mámorba festhesse át a lenyugvó nap birodalmát. Gyakori mondás volt ez idő tájt Ummår népei körében, „Elvész az ezüst, bíbor lép helyébe, akkor beköszönt a tél, s egyre vörösebb az éj".

Nem túl messze a Naptornyot és Dran'chårt összekötő köves úttól, közvetlenül a homályban megbúvó domboldal tövében, de még mielőtt az Ősanya-Könnyei a sebes gázlóba torkollanak, amely folyam nagy ívben kanyarodva metszi ketté a síkság és az erdő határát, iparkodva felvert sátrak és nemesi pavilonok körvonalai bontakoztak ki az éjszakát rótt férfi szeme előtt. Az idegen eleinte számlálni kezdte azokat, hunyorogva meredt zászlajukra, végül beleunt, a földre köpött, megsarkantyúzta lovát és tovább állt. Szerencséjére, éppen elkapta azt a sápadt ezüst sávot, amely odafentről érkezett az Ezüsthölgy birodalmából, megvilágítva neki az előtte kanyargó keskeny csapást. A jövevény nem sietett, ráérősen ügetett lovával, mindaddig míg egy útelágazáshoz nem érkezett. Ott lelassította, végül megállította a Kurtának elnevezett állatot. Szétnézett és torkát rohamosan fogyatkozó borával öblögette le, melynek vöröslő cseppjei végig csordultak hegekkel és borostákkal tarkított állán. Vele szemben a bejáratnál két fáklya lobogott, míg azok között láncinget viselő, szélesvállú, de jókora pocakot növesztett lándzsás ácsorgott álmatag tekintettel. Az őr, amint észrevette a feléje közelgő idegent megrezzent. Alaposan szemügyre vette a lovas férfit, de miután rájöhetett, hogy nem jelent rá veszélyt, leheletnyit megbiccentette fejét és elállt az útból. A lovas tovább vezette ménjét. Tőle jobbra rongyos sátor állott egymásra hajigált zsákokkal körülvéve. A sátor mögött csendben ácsorgó paripák sorakoztak egymás oltalmában, hamarjában köréjük húzott deszkákból ácsolt kerítés közé szorítva őket. Két alak ücsörgött mögöttük a fűben. Míg az egyikük kappan hangon dalolt valami lezüllött kocsmai borzadalmat, addig társa horkolva, behunyt szemmel úgy aludt, mintha az eget bámulta volna. A lovas idegen felhorkantott, előfordulhatott, nevetés tört elő belőle. Megvakargatta széles állát és újabb kortyokat nyelintett a borból, végül bevetette magát a nyughelyeket jelentő sátrak közötti kanyargós járásra. Amikor elhaladt a legmagasabb pavilon előtt és leolvasta annak címerét – ami havas hegycsúcson, két egymás mancsába kapaszkodó oroszlánt ábrázolt –, a földre köpött. Maga a pavilon sötétbe mártózott, körülötte nem voltak fáklyák csupán a bejárata előtt, ahol viszont két őrszem ácsorgott alabárddal kezükben, nehézkes vértezettel testükön. Az őrök tekintete összeért az érkezővel. Kőmorzsoló Gildo elfordította fejét, orra alatt néhány válogatott szitok szót morgott, azután megállította Kurtát és leugrott a lóról.

A nádszál legény, aki akkor toppant eléje viharlámpással a kezében, eltátotta száját Kőmorzsoló láttán. A zsoldos ugyanis rendkívül megtermett személynek számított, nagyobbnak, mint azt az ember képzelni merné. Ha nem volt legalább hat láb nyolc hüvelyk vagy több, akkor egy sem. Súlya egy fél bivalyéval vetekedhetett, de annyi bizonyos, hogy a lovászfiú hatszor elfért volna benne szélességében, és legalább kétszer olyan alacsony is volt.

– Megmondanád mi a kurv' anyádat bámulsz? – torkolta le Gildo a fiút hirtelenjében. Szájából további szitkok törtek elő, miközben leemelte cókmókját Kurtáról. – Szar van a füledben? Vidd már ezt a kibaszott lovat a többi közé, etesd meg, csutakold le és figyelj rá senki se zargassa, ha nem akarják, hogy szétroppantsam a koponyájuk. Megértetted?