Turul Kagan Legendái

Második esély

Újra a Földön, fél év múltán megint.

A gyomrom fordul fel tőle...

Visszahívtak, mert képtelenek voltak elviselni a kudarcot, az idióták. Folyton ez megy, nem csodálom, hogy az emberiség a kés élén táncol, már akik megmaradtak.

Sosem tanulnak a hibáikból...

Hatalmasat zökken a gép, elhesseget néhány gondolatot, persze a fájók megmaradnak, azok a lelkem részei már. Megrázom a fejem és kitekintek az ereszkedő űrkomp koszos ablakán. Közeledünk. Piszkos felhők között haladunk, alattunk a szárazzá lett bolygó végtelenje. A horizont görbületét lesve gondolataim messzire szállnak, túl a valóságon, el innét ebből a koszfészekből. A legutóbbi afféron kattog az agyam, bár... Nem, ez az ő fiaskójuk volt, csupán nézőpont kérdése. Újabb rázkódás, amit egy másik követ, a növekvő hegycsúcsot bámulom. A hajtőmű sípol, meglehet a hegyen túlról is hallhatják. Mialatt lassan érintkezik a talajjal, por kavarodik fel a földről, eltakarva az amúgy sem szívmelengető látképet. Vörös lámpa gyullad a sarokban, hol erősbödik, hol elhalványul, furcsa játékot űz a félhomállyal, végül nagyot huppan a jármű és elcsendesül a motor. Földet értünk. Úgy ülök tovább mozdulatlan a helyemen, mintha még úton volnék, és a gomolygó port fürkészem, magam sem tudom miért.

Néha arcokat vélek felfedezni bennük, csupa kín az ábrázatuk...

– Megérkeztünk – duruzsolja egy rekedtes hang a fülemben, ügyet sem vetek rá. A felvert, könnyed homok érdekesebb számomra.

– Uram...

– Ha még egyszer hozzám érsz – emelem ökölbe zárt karom, csakhogy láthatóvá tegyem szeme előtt a fémpántokra szerelt pengém – felhasítalak a gyomrodtól a pofádig, aztán megetetem veled a saját beleidet! – Kelek ki magamból egy pillantást sem vetve rá. A koszos ablaküveg tükröződéséből mustrálom őt, arca elmosódott, akár a kinti porfelhő. Karnyújtásnyi távolságra lép a közelemből, azt hiszi ott biztonságosabb. A másik oldali ülőhely mellől kémlel, de szólni már nem mer, alakja belevész a vörös villogásba.

Nyílik a zsilip ajtó, nyikorgása megtölti a szűk teret, belerázkódik a szállítóhajó. Zsenge szellő és a véget nem érő halál szag illan be odakintről.

Semmi sem változott...

Szedelőzködni kezdek, leveszem a lábam a szemközti székről, aztán a cókmókomba túrok. A keresett laposüveg félig tele van, nagyot húzok belőle. Démonvérrel kevert szesz, érzem ahogy végigcsordul a nyelőcsövemen, felperzseli az éhező gyomrom. A faszi felé fordítom a fejem, hosszú fekete hajtincseim az arcomba verődnek.

– Hogyan tovább, cimbora? – Flegma hangsúlyomból érezhető az utálat, gyűlölet e hely iránt. Elmarad a válasza és nem mozdul, kihúzott testtel ácsorog. Meg kell hagyni, ízig-vérig szabálytartó katona. – Ennyire azért ne kiabálj...

Jó látni, ahogyan küszködik önmagával, válasza undok legyen vagy baráti, esetleg maradjon tovább csendben? Mintha lenyelné kitörni készülő gondolatát, szeme résnyire szűkül, érzem ahogyan szívének dobbanása felgyorsul, végül úgy szólal meg.

– A dandártábornok várja, uram! Siessen, kérem.

Még egy korttyal megajándékozom magam az ezüst butykosból.

– Nocsak – a szürke szempárba nézek. – Mi olyan sürgős számára?

Ezúttal nem felel, talán nem tudja a választ, vagy nem akarja tudtomra adni. Helyette még jobban kihúzza magát, és a pillantása kifelé szegeződik.