Turul Kagan Legendái

Elfogatóparancs (fantasy)

Elfogatóparancs

(Túl a Halálon Univerzuma: TAH)

"Ami megtörtént elmúlt már, viszont emléke örökké él."

- Dul'Elkhån

2043. Valahol Magyarországon...

Szemkápráztató látvány tárul elém, afféle groteszk elkorcsosulása mostani létezésünknek. Egyszerre festői és lidérces. Ámbár a halálnak aurája adagolja hozzá a színeket, amit kiegészít a világégés csipetnyi hangulatával, mégis amondó vagyok, hogy gyönyörű. Egy küzdelem zajlik előttem, épp oly csendben, mint amilyen váratlanul érkezik. Egyik oldalon a fény meggyötört harcosai állnak csatarendben, a másikon viszont a sötétség hordái gyülekeznek. A halál életői fékezhetetlen áradatként készülnek lerohanni a világosság legkiválóbb elitjeit, hogy végezetül mindent bekebelezhessenek. A fényoldal hős vezére, a napkorong, nem sokáig bírja már szusszal, percről percre hátrál, pedig minden erejét beleadja a küzdelembe. Végső erőfeszítésként, mintegy mennybéli reménysugárként, élénk narancs színnel festi át a magára hagyott rónaságot, de addigra a küzdelem már eldöntetett. Hőseink maradékai szétoszlanak az alkony árnyaiban, nem kegyelmeztek nekik az ostromlók, és az éj diadalra vezeti hordáit.

- Hát ennyi volt - Nyújtóztatom ki megfáradt tagjaim, és bakancsom orráva meglökdösök egy rozsdamarta konzervdobozt. Az egykori macskaeledel konzerv meg-megbillen, a végén felborul és legurul a vér áztatta teraszról.

Erőtlen szellő fújdogál, felkarolja a port és a képembe tolja azt. Mindent átható hullaszag terjeng a levegőben. Elfintorodom, sálam arcomra csavarom és a szimatszatyromba túrok. Hamar megtalálom, amit keresek, és amire kiveszem kezem a táskából, markomban fényes dobozú, ősrégi, bontatlan sör díszeleg, Arany ászok névvel. Felnyitom, és egy embereset kortyolok belőle. Illata némiképp elnyomja a bűzt, a sosem múló rothadást. Mondhatni hozzászoktam már az évek során - nincs egy szeglete a földnek, ahol ne találnánk legalább egy oszladozó testet -, de igazándiból mindig gyűlöletes marad számomra. Emlékekkel terhel, bevillanó képfoszlányokkal a kezdetekről, a feltámadásom pillanatairól. Hacsak belegondolok... brr, a hideg is kiráz, nem szívlelem őket...

Hányni tudnék tőle...

Az est beköszöntével rohamosan csökken a hőmérséklet, a szél fokozódik, ami olykor annyira hideg, hogy kíméletlenül csipkedi bőröm. Ahhoz képest, hogy valamikor július, talán augusztus derekán járhatunk - habár azt sem tudnám megmondani, hogy igazándiből milyen évet írunk -, kurvára elbaszott időnk van. A kétezres évek közepén lehetünk, közel az ötvenhez, vagy tudja a heregolyóm, régóta nem tartom számon. Kurta horkantás hallatok, félresikerült, szerencsétlen nevetést, mindezt egyetlen kósza gondolat miatt.

Már a koromat sem tudom...

Arra viszont nagyon jól emlékszem, hogy huszonéves esztendőm végén ért utol a halál, pontosan kétezer-húsz májusában. Vérfagyasztó belegondolni, tulajdonképpen nem egy jó érzés megdögleni. Aztán bepörögtek az események, láttam mindent amit csak lehet; démoni hordákat, távoli világok lángoló átjáróit, bajtársaim életét a reménytelenség mocskában, atomcsapást és a feltámadó holtakat.

Vajon mi jöhet még...

Most itt vagyok, kitudja mikor, no meg miért. Erős érzelmekbe fogódzkodva, kétes, sosem nyugvó képzelgésekkel élem napjaim, már ha nevezhetem életnek ezt. Állandó küzdelem önnön démonjaim ellenében. Gondolataim messze elkalandoznak, bosszú-hadjáratot folytatnak, feldúlják tudatom zegzugos kazamatáit, kizsigerelnek. Nem ismernek fáradalmat, túljárnak a képzelet megszokott vidékein. Eredményükként egyszerre hasítanak belém a rég és a közelmúlt kellemetlen emlékei. Mint valami érzelmi kórság, hol teljesen lelomboznak, hol irtózatos haragot kovácsolnak bennem, utolsó gennyládák. Ősellenségemmé vált az egyedüllét, viszont mások társaságától is iszonyodom. Egyfelől azt érzem, hogy nem tartozom sehová, másrészt a félelem kerülget. Nem, nem szörnyektől, avagy holmi rémtörténetektől, hanem önmagamtól, tudniillik nem vagyok ember, de még igazi råudun sem. Balfasz módjára megragadtam a két világ között, mert annak idején a feltámadásom után, kaptam egy esélyt, hogy döntsek. Véget vetek az emberi mivoltomnak és újra Lángcsiholó leszek - csak úgy, mint évezredekkel azelőtt -, vagy folytatom így, ahogy vagyok. De mi is vagyok valójában, egy ember testbe oltott szellem, netán halhatatlanság és a sebezhetőség keveréke, vagy csupán gyilkolásra és túlélésre tervezett szerencsétlen. Emlékeim olyanok, akár az érzelmeim, vegyesek, zavarosak és nyughatatlanok. Ha behunynám a szemem, hogy képzeljem el mindazt, ami lelkem mélyét nyüstöli, akkor megkopott köves úton állnék, sötét árnyakkal teli kopárságban. Két oldalról fekete, sejtelmes üresség riogatna, vizslató szemekkel sűrűjében. Előttem két járás invitálna bele az ismeretlenbe. Az egyik rothadó testekkel zsúfolt, helyenként füstölgő házromokkal - talán az emberi korszakom végét felelevenítő útszakasz lehet, míg a másik keskeny, nem e világi, és lángol. Nem merek döntésre jutni. Mi lesz ha az elsőt választom? Előfordulhat, hogy meghalok vagy még rosszabb, de meglehet, hogy a második fele annyira sem kecsegtetőbb, mi több borzalmasabb.