Éjfélhaj 2. - Pirkadat

13.

A fák ritkaságát lassan felváltotta a sűrű lombkorona látványa, ahogy Stella holló alakban repült észak felé.

Nyomokat keresett. Boszorkány által hagyott égett földet.

A pirkadat lassan kúszott fel a tollain, elérte őt, mint egy kinyúló kéz, mely simogatni kíván. Narancssárgára festette a kitisztult eget és láttatni engedte azt, amit az éj sötétje olyan nagyon elfedett. 

További két emberi alakú foltot talált északi irányban, több kilométer távolság volt a nyomok között. Ezek alapján a boszorkány gyorsan haladt és még annál is gyorsabban végzett az áldozataival.

Stella azon gondolkodott, miközben landolt egy kisebb szikladarabon, amit sötétzöld moha fedett, vajon hogyan volt képes Megumi ilyen gyorsan embereket becserkészni. És vajon mennyi ereje maradhatott?

Gyorsan emberi alakba váltott és átkozta magát, amiért Odorban eldobta a vastag köpenyét. Hideg csapta meg elfáradt testét, nem tudta hány órát repülhetett, de a Nap már majdnem a feje felett lehetett. Itt szokatlanul tiszta volt az ég.

Még mindig Monea-ban volt, de már a határ közelében. A sötétségtől és gonoszságtól bűzlő várost a háta mögött hagyta, és míg él nem is akart visszatérni oda. Csak azt érné el vele, hogy az egész várost elpusztítaná.

Stellát gyötörte az élet, legalábbis így érezte, oltotta szomjúságát a kulacsából csordogáló vízzel, de az éhségét már nehezebb volt legyőzni. Nem gondolt semmire, miközben újból holló alakba változott és vadászni indult. Félórával és egy jó adag fejfájással később fehér karmokkal átfogott szürke nyúllal tért vissza a szikla tövébe. Szedett pár száraz gallyat, hogy tüzet rakhasson és egy nagyobb ágat, amiből karót készített. Később miközben a fadarabok már ropogtak a tűz ölelésében, Stella elkezdte megnyúzni az elejtett állatot. Nem szerette ezt csinálni, de a szükség sok olyan dologra ráveszi az embert, amit amúgy nem tenne meg. Stella sok dolgot tett, amit most már bánt.

Csakhogy a múltat nem lehet eltörölni, elfogadhatod és együtt élhetsz vele, ezenkívül semmi mást nem tehetsz.

Csak csókolta, szenvedélyesen, erősen, olyan módon, hogy Stella csillagokat látott.

Az emléktől a kés pengéje megcsúszott a húson, vér bugyogott a bőrkeményedéses tenyeréből, mire a nyulat a földhöz szegezte. A kis nyakából csak a markolat látszott ki. Stella ordítani akart, de csak halk káromkodásra futotta. Elege volt, annyira elege.

A seb nem volt mély és lassan bezáródni látszott, ökölbe szorított kezéből csepegett a vörös vér. Úgy távozott belőle, mintha soha nem is akart volna vele lenni. Már a vére is távozóban volt, ahogy a józan esze. Legbelül mélyen tudta, hogy ez az út nem könnyedséggel és tisztasággal volt kikövezve. A bosszú sohasem szép. De ő választotta ezt az utat a sötét lelke összes darabjával együtt. 

Végig fogja járni, ha belepusztul is.

***

Délidőre járt. A Nap a legmagasabb ponton szűrődött át a sötétzöld lombkoronán. 

A nyarat lassan átváltotta az ősz esőzése. Az ígéret ott volt minden egyes szélsüvítésben, az egyre hidegebb éjszakákban és a madarak dalolásában. Stella érezte a csontjaiban a hideget. Ezen a térségen még távolból sem ismerték a nyár melegét, csalóka volt az a napsütés. 

Az elfogyasztott ebédtől kótyagosan Stella eloltotta a tüzet, csizmába burkolt lábával földet rugdosott rá, majd a víz illatát követve megindult feltölteni a kulacsát.

Néhány száz méterrel arrébb egy tó látványa fogadta, sötétszürke sziklákkal körülölelt víz volt az. Érintetlen moha, csendes vízfelszín, a tetején halvány rózsaszín szirmú virágok úszkáltak. Túl szép volt, hogy Stella elhiggye. Talán káprázott a szeme.

A bal jóslat is ilyen komótosan kúszott a szívébe.

Óvatosan közelített a vízhez, érzékei vigyázzban álltak, ahogy letérdelt a partra. Ilyen gyorsan még nem töltött tele kulacsot életében. A tó vize túl tiszta volt, furcsán szennymentes. Sietve elrakta, utána megmosta maszatos arcát, vértől piszkos pengéit is megáztatta, amiket végül a ruhájába törölt bele.

Pislogott a szemeibe került vízcseppektől, mikor a túlparton mozgást látott az egyik málnabokor mögül. Ezzel egy időben bizseregni kezdett a tarkója, pont annyira zavaróan, ahogy a hátán is felállt a szőr. Gyorsan kellett cselekednie, nem volt idő alakot váltani. Egy magas fához szaladt, fürge mozdulatokkal felmászott rá, majd ahogy tudott beleolvadt a sűrűjébe. Levegőt is alig mert venni. Fényt látott, a tündetőr izzott Stella kezében.

Démonok közeledtek. Csendes lépteiket alig hallhatóan tették meg, vészjósló jelenlétük elcsendesítette az erdőt. Stella imádkozott, hogy ne érezzék meg az illatát.

- Oly gyenge és mi mégis engedelmeskedünk neki. - csendes düh volt ez a hang.

- Ne feledd, hogy ki teremtett minket. Nélküle semmik lennénk. - halk suttogás. Érzelemmentes. - És most csend, lassan odaérünk.

Már-már úgy tűnt, elnyelte őket az erdő, mikor újabb szavakat hallott jóval messzebb, de valahogy mégis tisztán kivehetőek voltak.

- Én a helyedben nem tennék megjegyzéseket a Hóhér előtt.

Azzal felszívódtak. De a szagukat maguk mögött hagyták.

Stella vett egy mély levegőt, próbálta felfogni az információkat, amiket hallott. Hóhér.. olyan ismerősen hangzott, mégsem tudta felidézni honnan.

Hang nélkül landolt a fa tövébe, elrakta fegyvereit és nesztelenül követni kezdte a démonokat. Az illatuk oly erős és zavaró volt, hogyha akarta volna, akkor sem tudta volna eltéveszteni az útvonalat. Úgy egy órával később elérte Moenia határát, látható ugyan nem volt, de érezni lehetett. A zsigerei jelezték a változást, a mágiában, a levegőben, a hollója károgott ettől a helytől. 

Iniquis mindig is sötéttel és borzalommal teli hely volt. Ha Stella tehette inkább elkerülte. Most a démonok idevezették, át a határon, túl a kiszáradt pusztán, be egy rémes erdőbe, ahol a fák ágai kinyúló árnyaknak tűntek. Stellát kirázta a hideg, még jobban ahogy feltűnt, a démonok egy fénytelen barlangba tértek be. A nyom nem vezetett tovább. Stella átkozta őket, amiért egy sötét lyukban leltek otthonra. Miért nem tudnak ezek egy virágos réten élni? Ahol napfényben fürdik minden?

Költői kérdés volt. Csak annyi értelme volt ezt megkérdőjelezni, mint azt, hogy a tündék miért fényben élnek.

Füst áramlott ki a barlang nyílásán keresztül, egy pillanattal később Stella orrát megcsapta egy halott test bűze. Égett hús szaga keltett benne hányingert. Meggörnyedve egy fának dőlt, próbálta elzárni a hollóérzékeit, de azok sikoltottak a fejében. Veszélyt érzett a levegőben.

Későn vette észre a sötét alakokat, akik a közelébe férkőztek. Elvonta a figyelmét ez az orrfacsaró bűz.

De ez sem állíthatta meg őt a támadásban. Kék fény ölelte körül a tőrt fogó kezét, ahogy a közelebb merészkedő démonra vetette magát. Vágott, szúrt, fekete vér loccsant a ruháján, füstté vált démonokat köhögött fel, de mire végzett kettővel, háromszor annyival kellett szembenéznie. Az egyiknek sikerült úgy megütnie, hogy elterült a földön.

Aztán lefogták és megkötözték. Nevetve, szirén hangon duruzsolva hurcolták be a levegőtlen barlangba. Pókháló ragadt a hajába, száraz csontok zörögtek a talpa alatt. De azok egyre csak vonszolták. Egy szőke magas hangon nevető démont sikerült úgy megrúgnia, hogy az nekiesett a nedves sziklafalnak. Ekkor az egyik erősen orrba vágta, érezte a vér ízét a szájában, talán el is ájulhatott, mert mire újra kinyitotta a szemeit már fejjel lefelé látott mindent.

Ezek a szemetek valahogy fellógatták őt a plafonra. Hogy rohadnának meg!

Annak aki még itt van üzenem, hogy rendkívül hálás vagyok nektek a kitartásotokért. És a bizalomért. Hamarosan érkezem a következő résszel. Addig is jó olvasást!