Éjfélhaj 2. - Pirkadat

7.

A vár mellett edző katonák mind egyszerre kapták fel a fejüket.

Valaki hangosan káromkodott. Egy olyan személy, akitől ez egyáltalán nem illő és példamutató.

Rövid fekete haja eltakarta az arcát, a mellkasa sűrűn járt fel-le, ahogy kapkodta a levegőt. Katonai szerelésében elvegyült a többi katona között. De természetesen mindenki tudta ki ő. Már csak az illatából is.

Egy újabb kés suhant a két fabábu felé, az egyik épphogy eltalálta, a másik mélyen a földbe állt. A következő káromkodását inkább elnyelte és próbált nyugalmat erőltetni magára. Ezt soha nem szerette magában. Mindig nagyon gyorsan felkapta a vizet akármin.

Letörölte a homlokát és a fejét az ég felé fordította. Ám hiába kémlelte a felhőkkel tarkított eget, nem találta, amit keresett. Csak a napot látta, ahogy lemegy a horizonton. Ideje volt véget vetni az edzésnek, bár nem szívesen tette.

Valahogy úgy érezte nem szabad tétlenül tölteni az időt. Mert ami korábban történt csak egy bevezetés volt, valaminek a kezdete és az igazi harc csak ezután kezdődik. Amire fel kell készülnie.

Biztos volt benne, hogy a szörnyeteg Megumi bujkál és gyűjti az erejét, hogy le tudjon csapni rájuk. Ennyire azért ismerte a kamu anyját, aki elrabolta.

- Mira.

Nem kellett megfordulnia, hogy tudja a vőlegénye áll néhány méterre tőle. Minden napnyugtakor érte jött, hogy együtt menjenek vissza a várba, a hálószobájukba.

Lassan odasétált a késekhez és felkapta őket, a fába szorultakat kirántotta a helyükből és szépen felrakta őket a fegyvertartó állványra. Stella is ugyanígy hagyta őket, mielőtt elment. Mielőtt elment egy veszélyes útra. Bosszú hadjáratra. De Mirabell nem okolta őt emiatt. Minden oka megvolt, hogy a boszorkány után menjen.

Megsimogatta a pengéket, majd sóhajtva elfordult. Nem volt kedve még hazatérni. Aaronhoz sétált és megállt előtte.

Ő is hasonló öltözékben volt, kivéve persze a szablyát a hátán és a tucat tőrt az övtartóján. Vakító kék szemeivel fürkészőn nézett Mirabellre. A lány még mindig nehezen szokta meg a rövid haját. Igazából ez az egész helyzet fura volt neki. Jegyben járni valakivel, ilyen mély szerelemben élni, amibe félelem vegyül. Félni minden nap. Félni attól hogy elveszíted a másikat, hiszen bármi megtörténhet.

A legnehezebb feledni és tovább lépni. Az ember nem tudja csak úgy lerázni magáról a múltat. A múltbeli félelmeket és szokásokat. Régen szokása volt elveszíteni mindent. De az a vicces, hogy a régi veszteségek semmik ahhoz képest, amit most érez. Akkor nem volt szerelme, barátai, igazi családja. Ha ezt most mind elveszítené...

- Mira, minden rendben? - zökkentette ki Aaron a kérdésével.

Mirabell ránézett szürke szemeivel, melyben ezer érzelem kavargott. De nem szólt semmit csak felnyúlt és kezével lehúzta Aaron fejét, hogy a szájuk összeérjen. Régebben ezt nem merte volna megtenni, de azóta már oly sok éjjelt töltöttek együtt, hogy már nem érezte zavarban magát. Lassan csókolta meg a párját, szüksége volt az ízére, az illatára, az érintésére.

Aaron magához húzta és erősebben kezdte el csókolni, megadott neki mindent szavak nélkül.

Aaron volt az ő védőbástyája. Átölelte a nyakát, egyik lábát felemelte, mire Aaron egy hirtelen mozdulattal az ölébe kapta és a falnak taszította. Még a fegyverek sem zavarták, ilyen volt Aaron, ilyen vad és zabolázatlan. Mirabell a fekete hajába túrt, mire a torkából egy mély morgás szakadt ki.

- Mira.. - suttogta a csókok között. - Te is hiányoztál, szerelmem.

Elszakadt a lány szájától és lassan végigsimított az orrával az arcán, elmaszatolva a lefolyt könnyeket.

- Ó, Mira, vissza fog jönni épségben.

Nem kellett hangosan kimondani, hogy tudják, Stelláról volt szó.

- Ezt nem tudhatod biztosan, Aaron.

- Egyszer már túlélte a boszorkányt.

Mirabell dühösen ki akart szabadulni Aaron karjaiból, de az nem engedte. Szorosan tartotta és még közelebb húzta magához. - Ne próbálj elszakadni tőlem, Mira! Beszéljük ezt meg.

- Csak azért élte túl, mert meggyógyítottam. - A szürke szemek megvillantak.

- Akkor erről van szó? Hogy elveszítetted a gyógyítási képességed? - kérdezte Aaron, miközben még egy legördülő könnycseppet törölt fel az arcáról.

- Csak erről?! Aaron, engedje le, kérlek!

- Nem.

- Engedj el.

- Mira, addig nem eresztelek, míg nem mondod el, mi bánt napok óta. Úgy befordultál, hogy kezdesz megijeszteni. Nem beszélgetsz velem, a napjaidat itt töltöd edzéssel, a szüleiddel meg szinte nem is beszélsz. Mi a baj, Mira? Nekem elmondhatod. A párod vagyok. Ha kell meghalok érted, de ne várd el, hogy végig nézzem, ahogy felemészted magad.

Mirabell csak nézte, nézte összeszorított szájjal, mintha nem merne megszólalni, majd mint akiből kiszakad valami, Aaron vállára borulva sírni kezdett. Hangosan zokogott, miközben szorosan hozzábújt Aaronhoz, mintha csak menedéket keresne.

Aaron leült a földre vele, az sem érdekelte, ha valaki meglátja őket. Bár ilyen időben már nem járt senki errefelé. Simogatta a párja hátát, miközben a szíve szakadt meg a lány szenvedése hallatán. A csendben csak a halk sírást lehetett hallani. Mirabell ritkán tört így ki. Még ő előtte is igen ritkán nyílt meg, pedig sok mindenen túl voltak együtt. Aaron abban a pillanatban jött rá, hogy a lánynak igen nehéz leküzdeni az előző tizennyolc év szótlanságát. Nem volt neki senki, akinek elmondhatta volna a bajait.

- Mondd el nekem, Mira. - súgta Aaron.

Mirabell nagy levegőt vett, szipogott egy kicsit, majd halkan megszólalt.

- Félek.

- Mitől?

- Hogy nem tudlak titeket megmenteni. - Mirabell egyik kezével gyengéden végigsimított Aaron arcán. - Már nincs varázserőm, már nem tudlak visszaénekelni titeket a halálból. Régebben volt valamim, erőm, de most már nincs semmim.

- Azt hiszed, hogy az a virág tett téged erőssé? Hidd el nekem, Mira, engem nem az az erőd nyűgözött le. Nem kell ahhoz szuper erő, hogy megments valakit.

- Dehogynem.

- Azt hiszed, hogy engem csak az énekeddel mentettél meg?

- Aaron, kétszer haldokoltál. Ha még egyszer megtörténne..

- Hadd fejezzem be. - adott egy gyors csókot a szájára. - Te megmentettél a magányosságtól, a szíved az, ami megmentett és ami teljességgel levett a lábamról. A kedvességed, a szereteted az, ami életben tart. Ehhez nincs szükség különleges erőre.

Hűvös éjszakai szellő fújt feléjük. Elröppentek a szavak, egy pillanatra csendesség zuhant rájuk. Egymás szemeibe mélyedtek, viharos szürke az acélos kékbe.

Mirabell suttogott először az éjbe.

- Te is megmentettél engem.

Ekkor jött rá, hogy a szív is képes gyógyítani.