Éjfélhaj 2. - Pirkadat

15.

Visszarepült Monea-ba a déli útvonalat követve.

Iniquis-t boldogan hagyta a szárnyai mögött, miközben oly messziről is érezte a démonfiú tekintetét. Még lüktetett benne az élet, szívét még nem fertőzte meg a gonoszság és Stellának ez elég volt, hogy ne vágja el a torkát.

Nehezen tudta tartani magát, úgy érezte a lelke már nem bír el több megpróbáltatással. Érzelmei korbácsolták őt belülről, égett a mellkasa a visszafojtott indulatoktól. Amiket bár rászabadíthatna a világra, úgy igazán, nem csak a boszorkányra és a démonfattyakra, hanem a világ összes olyan emberére is, akit a gonosz megfertőzött. De sajnos kellett az egyensúly. A fény nem létezhet sötétség nélkül.

Stella olyan sokszor kóborolt az árnyékban, hogy már a magáénak tudhatta egy részét. Vagy talán az árnyék már birtokolta a lelke egy darabját.

Ez a legszomorúbb igazság, amit Stellának el kellett fogadnia.

***

Fentről látható volt a tó csillogása, a Nap alacsonyan járt, ami sárgára festette a felszínét a víznek. Stella ezt a képet követte, hogy landolni tudjon. Kimerült volt és fekete vértől mocskos.

A megszáradt réteg mindenét beborította, kis darabok hullottak le róla, mikor átváltozva földet ért a tó partján. Majd azonnal térdre is esett, testéből kifutott az erő, ami oly nagyon hajtotta idáig. Már nem bírta tovább.

Az erdő megnyugtató csendessége lepte be az érzékeit, a hollóját simogatta ez az érzet, a kellemes illatok, a kisállatok halk mozgolódása. A belseje azonban tombolt, kigyulladt, hogy azzal fenyegesse, kitör belőle, akár egy vad vulkán. A tompaságot felváltotta az érzelmek vihara.

Stella sírva fakadt.

Zokogás rázta a vállait, ujjai a puha földet markolták. Oly régóta visszatartott könnyek voltak ezek. Csak sírt, szinte alig bírta abbahagyni.

Eszébe jutott Mirabell, a legjobb barátnője, most már hercegnő, és a bűntudat, amiért oly sok éven át nem vette észre, ki is ő. Ez tüskeként szúrt a szívébe.

A szülei is biztos aggódtak miatta, és ő annyira szerette mindkettőjüket, hogy a honvágy karomként mart bele.

Öröme is bánatcseppekként folyt ki a szeméből, ahogy az ünnepségre gondolt, a frigyre Mirabell és Aaron között, a csodálatos szerelmükre, ami neki talán soha nem adatik meg.

Végül Garrick képe jelent meg a lelki szemei előtt, földet markoló ujjai ökölbe szorultak. Vajon a hollóistenek ezt a sorsot szánták neki?

Forró könnyek áztatták az arcát a beteljesületlen érzelmekre gondolva, arra hogy talán soha nem lehetnek együtt. Hiszen ő túl makacs, a férfinak meg folyamatosan vérre van szüksége, ráadásul ellenségek is. Soha nem fog működni.

A fejében ezek a szavak forogtak egymást követve. Nem fog működni. Nem fog működni.

Lassan felemelte a fejét, zöld szemei homályban úsztak, ahogy a sötét tóra nézett. Észre sem vette, hogy besötétedett. Az égen csillagok jelentek meg, a Holdat még eltakarták a fák lombjai. Stella elgémberedett lábait kinyújtóztatva állt fel, majd elindult a tó felé. A zöld moha puhán feküdt a tenyere alatt, ahogy ruhástul belelépett a hideg, sziklákkal tarkított vízbe.

De nem érzett semmit. Vízbe mártott teste vacogott, lelke mégis lángolt.

Olyan sokáig maradt erős, olyan sokáig nem vallott be magának dolgokat, hogy most azok majdnem kettétörték őt.