Éjfélhaj 2. - Pirkadat

14.

Stellát ismerős rémület fogta el, fájdalmasan derengő emlék kerítette hatalmába. Megint ott volt. 

Ott lógott, a láncszemek belevágtak a bokájába, ahogy a feneketlen kút fölött himbálózott. Túl valóságos volt ahhoz, hogy az emlékeiből kitörlődjön. A fájdalom ismét csókot lopott tőle, hiába ellenkezett.

Nem félek. Már nem a boszorkány markában vagyok.

Ezúttal, mikor kitört az ájultságból és a látása is kitisztult, már nem félt. Megfagyott benne ez az érzelem, nem maradt más, csak az izzó düh és összpontosítás. A gyilkolni vágyó ösztön.

A barlangban lévő  bűz mindent befedett, semmi mást nem lehetett érezni. Nyelvére szőrös rétegként borult, azzal fenyegette, hogy kihányja tőle a belét. Aztán a szemei észrevettek egy szétdarabolt testet, mely egy szúette faasztalon hevert. A darabok egy nagy kupacba voltak halmozva. A vörös vér már beleitta magát a fába. Stella nem fordította el a tekintetét, fejjel lefelé is jól látott mindent. Emlékezni akart erre a pillanatra, minden egyes részletre. 

Hogy később elmondhassa, egy ilyen rémálmot is képes volt túlélni.

Hirtelen egy alak vált ki az árnyékokból, izmos mellkasán keresztbe átvetett bőrhüvelyek feküdtek, még izmosabb karjain csuklópántok feszültek, de még ezek sem tudták feledtetni azt a rengeteg heget, ami az egész testét fedte. Kisebb-nagyobb vágások borították minden egyes négyzet-centiméterét. Hosszú lábait bőrnadrág erősítette, talpa csupasz volt. Stella az arcát nézte meg utoljára, amit még nagyobb vágások csúfítottak. Az egyik sötét szemén is húzódott egy, amivel szemrevételezte a lányt. Stellát kirázta a hideg a nézésétől.

Olyan lélektelen íriszei voltak.

Közelebb lépett hozzá, magával sodorta a rothadt hús szagát is, majd piszkos, törött körömben végződő ujjával megragadott egy vörös hajtincset. Erősen meghúzta, hogy Stellának könnybe lábadt a szeme tőle.

- Örülök, hogy találkozhatunk, hollóleány! - érdes hanggal ejtette ki ezeket a szavakat. - Még csak nem is kellett üldöznünk téged, magad jöttél el hozzánk. Talán már nem bírod az életet? - maga felé húzta Stella fejét, hogy beleszagolhasson a hajába. Kéjes hangot hallatott.

- Baszd meg magad. - csak ennyit mondott, aztán elrántotta magát, ezzel jó pár hajszálat kitépve. De nem érdekelte, majd visszanő.

- Talán téged foglak. - ezt halkan suttogta. Majd felnevetett. Sötét szemeivel az ő zöldjeibe nézett, és Stella megesküdött volna, hogy semmit nem látott benne, csak saját arcképét. Az volt a baj, hogy simán kinézte belőle, hogy megteszi.

- Akkor meg miért lógok fejjel lefelé? - kérdezte, szemét nem vette le a magas démonról.

- Te is tudod, hogy így könnyebben ki tudlak véreztetni.

Csak ennyit mondott, aztán elővett egy bárdszerű fegyvert és elkezdte az emberi testrészeket még kisebb darabokká vágni. Stella ereiben meghűlt a vér a látványra. Elképzelte saját magát azon a véres asztalon, a felismerhetetlenségig összekaszabolt testét, azt a sok vért.. Nem, ez vele nem fog megtörténni. Nem ilyen véget fog érni.

Nyelt egy nagyot, már ahogy tudott egy ilyen testhelyzetben, aztán megpróbálta szóra bírni a démont.

- Honnan tudtátok, hogy követlek titeket? - kérdezte.

- Az embereim szándékosan vezettek el téged ide, ahogy minden más lényt is, aki ezen a térségen áthalad. - nem kellett odamutatnia, hogy Stella tudja, hogy az asztalon heverő test is egy ilyen lény volt. Mert hogy az egy valaha élő, lélegző személy volt. Stella nem is akarta máshogy elképzelni.