Éjfélhaj 2. - Pirkadat

16.

A tűz halkan ropogott a száraz gallyaktól, amiket a tó partjáról gyűjtöttek.

Stella meg csak meredt bele szakadatlanul. Meztelennek és sebezhetőnek érezte magát, de valahogy mégsem került Garrickhez érzelmileg közelebb.

Mert ez nem a testi vágyról szólt, hanem a bizalomról. Arról, hogy a démon annyi mindent elkövetett ellene és a barátai életével játszott. Butaság volt azt kérni tőle, hogy soha ne engedje el. Mert nem fogja. Ennyire már ismerte Garricket.

Még nagyobb hülyeség volt szerelmet vallania egy démonnak, akit csak pár hónapja ismert. Egy démonnak, akinek vérre volt szüksége a túléléshez, ráadásul halandó nőket használva. Gyűlölnie kellene ezt a férfit.

A férfit, aki vele szemben ült a testét egy fa törzséhez dőlve. A sötétbarna haja félszárazon borzolódott a feje tetején, a ruhái még mindig vizesen tapadtak a bőréhez és az illata továbbra is eszméletlen volt. A lányt figyelte, mióta a tűz begyújtása után letelepedett a földre.

Annyi megbeszélnivalójuk volt. Stella szemei nem engedték el a lángcsóvákat, nem azért mert nem tudott volna mit mondani, hanem mert félt odanézni. A bőre bizsergett a regenerálódás miatt és apró tűszúrások ostromolták a testét libabőr gyanánt, ugyanis az ő ruhái is nedvesek voltak, a haja félig megszáradva tapadt az arcához eltakarva azt. Csak a szemei látszódtak ki. De most legszívesebben az egész haja alá bebújt volna, csak ne kelljen küzdenie a kísértés ellen. 

Mert hát az rohadtul nehéz volt.

Talán a kísértés győzött vagy a vágy volt túl erős, hogy kiderítse vajon Garrick még mindig nézi-e őt, de odapillantott.

A narancssárga lángnyelveken túl, ahol kis parazsak úsztak a levegőben a szemei összetalálkoztak a férfi aranyszínben játszó, igéző tekintetével. A szíve nagyot dobbant a mellkasában, de nem tudott tőle elszakadni, mintha egy cérna felé húzta volna, képtelen volt másfelé nézni. Helyette végre megszólalt:

- Mi vagy te?

Garrick egy pillanatra sem szakadt ki a révületből. - Démon vagyok, Stella.

Stella felvonta az egyik szemöldökét. - Egyszer azt mondtad, ember voltál.

Egy pislogás. - Részben igen. - Majd tovább bámulta a lányt.

- Úgy örülök, hogy ilyen beszédes vagy. - gúnyolódott, majd idegességében eltűrte a csatakos hajtincseket az arcából és a kezeit az ölébe ejtette. - Én csak válaszokat akarok, olyan homályos ez az egész.

- Nekem meg te tűnsz homályosnak. Gyere közelebb és válaszolok neked. - apró, alig látható mosoly a szája sarkában és a csillogó szemei elárulták Stellának, hogy a férfi szórakozik vele.

Stella erre elmosolyodott, közelebb hajolt, de csak hogy egy fadarabbal megpiszkálja a parazsat. Halk morgás hallatszott, Stella elégedetten dőlt vissza a helyére.

- Garrick, nem fogok lefeküdni veled, amíg nem avatsz be a dolgokba és nem mondod el, miért akarod megölni a boszorkányt! - azokba a sötét szemekbe nézett és figyelte a reakcióját. Azok csak összehúzódtak, majd a feje oldalra mozdult és megdörzsölte a borostás állát, aztán lassan visszakapta a tekintetét a lányra. Lassan végig legeltette a testén éhes szemeit, végül hátrahajtotta a fejét a fához és lezárta a szemhéjait.

El sem akarta hinni, mit ajánlott fel a férfinek, de nem félt, csak izgatott volt. Kíváncsi, hogy vajon hajlandó ezért az ajánlatért olyan információkat megosztani vele, amit talán senki másnak nem mondott még el. Egy perc eltelt, mire megszólalt, addig Stella is össze tudta szedni érzelmei széthullott darabjait. Várakozón birizgálta az egyik tőr bőrmarkolatát, mikor a mély hangja felcsendült: