take yourself home | 𝐀𝐍𝐓𝐇𝐎𝐋𝐎𝐆𝐘

𝟏𝟐

Egy átlagos szombat margójára

Végignéztem, hogyan fogy el szépen lassan, hogyan múlik el. A szemem előtt, rohamosan változott meg minden, ha tehettem volna se lettem volna képes nem észre venni. Az addig lassú, egyenletes folyamat – az öregedés – egyik napról a másikra felgyorsult, mi pedig csak kapkodtuk a fejünket a hirtelen jött változástól.

Túl sok időt elvesztegettünk a fejkapkodással.

Már semmi sem olyan, mint azelőtt, mint régen. Már csak az emlékeimben élhet az a kép rólad, amikor még nem én vittem be neked a reggelit az ágyba, hanem te nekem. Amikor még nem én öltöztettelek fel téged, hanem te engem. Amikor nem én ébredtem a hangos sírásodra éjjel, hanem te az enyémre, mert rosszat álmodtam. Amikor még minden olyan volt, mintha egy burokban élnék, amiben te mindig ott leszel, változatlanul.

Most még itt vagy; hallak, látlak, érezlek téged. De tudom, hogy legszívesebben már nem lennél itt – igen, sokszor elmondod, szinte minden nap. Én pedig általában nem szólok semmit, néha talán bólintok, de csak hagyom, hadd vesszen el a levegőben a kimondott szavak súlya.

Nem tudom, mi mást tehetnék.

Próbálom feldolgozni, hogy az a burok, amit annyira szerettem, amiben annyira biztonságban éreztem magam veled, már régen nem olyan, mint hajdanán volt. A szerepek felcserélődtek, az idő eljárt, és hiába, hogy tudom, hogy hamarosan már ennyim sem marad, azért még mindig ugyan úgy fáj, mint legelőször, amikor ráeszméltem arra, hogy te is véges vagy.

Miután leírtam ezeket, lecsukom a laptop fedelét, visszamegyek hozzád, leülök a szokásos kis helyemre az ágyad szélén és újra meghallgatom azt az ötven éves történetet, amit annyira szeretsz mesélni, mintha minden alkalommal először mesélnéd nekem. Holott már jól tudom, mi lesz a történet vége.