take yourself home | 𝐀𝐍𝐓𝐇𝐎𝐋𝐎𝐆𝐘

𝟏𝟓

Részlet a regényből, amit sosem fogok megírni

– Hogy érzed magad ma?

A fiatal lány kibámult az első emeleti iroda tágas ablakán az esőáztatta utcára, és annyira belemerült a gondolataiba, hogy csak többszöri ismétlésre hallotta meg a doktornő kérdését. Pislogott párat, majd egy horkantáshoz hasonló hangot adott ki, ahogy valamivel kényelmesebben hátradőlt a sötét kanapén, amin már megannyi ember ült előtte és még fog is ülni utána.

– Nem tudom... Minden a szokásos, azt hiszem.

– Mégis milyen az a szokásos? – ragadta meg ezt az apró foszlányt a vele szemben lévő fotelben ülő, középkorú nő.

– Mindig ezt kérdezi. Szerintem már nagyon jól tudja, hogy milyen az a szokásos.

A doktornő ugyan olyan kifejezéstelen, nyugodt arccal bólintott, majd keresztbe tette a lábait, füzetét pedig, amibe rajta kívül senki ember fia nem olvashatott bele, az ölébe fektette.

– És mindig, amikor azt mondod, hogy „Csak a szokásos", valami változik benne. Sosincs mindig ugyan olyan 'szokásosod' – mondta lassan, és érdeklődően kissé oldalra döntötte a fejét. – Szóval, hogy érzed magad ma, L.?

– Megvagyok – nyögte ki a lány nehézkesen, majd a kezét kezdte el bámulni, amint nadrágja egyik kiszabadult cérnájával játszadozott. Csend állt be köztük. Tudta, hogy a doktornő további magyarázatra vár, ahogyan azt is, hogy az arcáról tökéletesen le lehetett olvasni, hogyan jár az agya gondolatról gondolatra. Ám ahelyett, hogy ezeket próbálta volna meg szavakba önteni, inkább ezt kérdezte: – Ma is a családomról meg a „gyerekkori traumákról" fogunk beszélni?

– Arról beszélünk, amiről te szeretnél – felelte a nő türelmesen.

– Jó, akkor nem a családomról – mosolyodott el keserűen a lány, ahogy füle mögé tűrt egy hosszabb hajtincset. Eddig észre sem vette, mennyire megnőtt és kifakult a haja az utóbbi hetekben.

– Elmondod nekem, hogy miért nem? És utána nem firtatjuk ezt tovább.

– Szerintem éppen eleget pazaroltunk már anyámékra. Ennyi – vonta meg a vállát gépiesen.

– És mi a helyzet a bátyáddal? N., igaz? Róla még sosem meséltél bővebben.

Teste egy másodperc töredéke alatt megfeszült, amint meghallotta a testvére nevét; a nevet, amit az óta kínosan elkerült, amit képtelen volt hangosan kiejteni a száján. Érezte, ahogy torka elszorul, szemét pedig könnyek kezdik el égetni, ám a sírás volt az utolsó, amire a mai napon vágyott. Sokáig nem is tudott válaszolni, csak tátogott, mint egy hal, ahogy kereste a hangját. Nem tudta, mit is kéne mondania.

– Nos, a bátyám még a szüleimnél is nehezebb téma – szólalt meg alig hallhatóan, ahogy a sírással küszködött kitartóan.

– Miért?

Miért, miért, miért, miért? Mindig csak ez a kérdés, ez a miért. Nem akart rá többé válaszolni. Nem volt hozzá elég erős, képtelen volt elmagyarázni azt, amin keresztül ment három hónappal ezelőtt. De legfőképpen a testvére volt az, akiről nem tudott beszélni.