take yourself home | 𝐀𝐍𝐓𝐇𝐎𝐋𝐎𝐆𝐘

𝟖

Fél-elem

A minap megütötte a fülemet egy kérdés, amit igencsak sűrűn feltesznek egymásnak az emberek. Az első randikon, az állásinterjúkon, egy kérdőívben, szinte mindenhol rögtön az elsők között szerepel ez a kérdés, amit meg kell válaszolni: És te mitől félsz a legjobban?

A bogaraktól. A haláltól. Hűha, jó kérdés. A kígyóktól. A szűk helyektől. A magas helyektől. A tömegtől. Semmitől. Mindentől. Jól ismert, megannyiszor elhangzott válaszok ezek, olyanok, amiket azok várnak el, akik megkérdezik. Hiszen ilyesmiről olyan könnyű beszélgetni, nem? Ó, igen, teljesen meg tudom érteni, nekem is volt már ilyenem és ilyenem. Ugyan már, ekkora baromságot, hát hogy lehet ettől félni? Látod? Könnyed csevegés, esetleg vita, de semmi más. Semmi komoly, semmi mély. Pár perc alatt tovább is lehet ugrani a következő kérdésre.

Persze, én is gond nélkül rávághatnám a hüllőket és az apró helyeket, sőt, még a magányt is, hiszen, mi tagadás, rettegek tőlünk (te jó ég, de még mennyire, hogy rettegek!). Régebben így is tettem, ha őszinte akarok lenni. De már nem – egy jó ideje nem.

Ha megkérdezik tőlem, mi a legnagyobb félelmem, akkor én rendszerint azt felelem, hogy „Az árulás." Ez után mindig egy-két pillanatnyi kínos csend szokott következni, míg a beszélgetőpartnerem arcáról tökéletesen leolvasható a zavar és az értetlenség. Látom rajta, hogy feszeng, keresi a szavakat, összehúzza a szemöldökét, ferdén elmosolyodik, van, aki nevet is, hiszen egyáltalán nem erre számított. Mégis hogy tudna erről elmesélni egy nyaralós sztorit, ahol megtámadta egy béka, vagy egy pár évvel ezelőtti karácsonyt, amikor rossz irányba akarta kinyitni a kamraajtót és két másodpercre azt hitte, bent ragadt? Sehogy. Így nem lehet normálisan beszélgetni, az istenért!

Egy könnyednek tűnő mozdulattal legyintek, széles mosolyra húzom a számat és visszafordítom a kérdést, ezzel megtörve a pillanat zavarát, amit az őszinteségem okozott. Úgy teszek, mint akit nem érintett meg a dolog, mint akit ezek után is teljesen érdekel a másik mondandója, mintha semmi sem változott volna. Ez pedig nekik kapóra jön. Egy másodperc töredéke alatt elfeledkeznek rólam, és már benne is vannak a következő történetben. Sőt, még én magam is elfeledkezem saját magamról, de olyannyira, hogy van, hogy csak napokkal, hetekkel később találok vissza.

És ilyenkor eszembe jut: mit is mondtam volna, ha az a közelmúltban történt beszélgetés máshogy alakul? Hogyan fogalmaztam volna meg? Én, aki a csillagokat is le tudnám beszélni az égboltról, de mikor arról van szó, ami igazán fontos, megbénul a nyelvem?

Éppen ezért (is) írom le inkább. Hogy ne kelljen minden egyes alkalommal csatát vívnom saját magammal, hogy a legjobban elmagyarázhassam az érzéseimet másoknak – nem mintha arra számítanék, hogy olyan sok alkalmam lesz erről beszélni. De, ahogy tartja a mondás, jobb a békesség.

Túl sokszor történt már meg velem ez ahhoz, hogy ne tudjam, mekkora bátorság kell, hogy az ember engedje, hogy szeressék, hogy megértsék, hogy megismerjék. Sőt, már önmagában az árulás, hogy ez megtörténhet: önárulás. Eláruljuk magunkat egy másik ember miatt, egy másik embernek abban a szent pillanatban, hogy felcsillan a remény szikrája, hogy igen, itt talán szerethetnek, itt tartozhatok valahova. Arra a középen árválkodó talánra miért nem figyel ilyenkor senki sem? És én miért tartozom még mindig bele a 'senki' halmazba?

Odaadni valakinek mindenedet, amit az évek alatt összekapartál vagy mások vetettek rád, egyszerre kellemes és ijesztő. Kellemes, mert mindannyiunknak szüksége van egy bizonyos vállra, amire a fejünket hajthatjuk. Ám ijesztő, mert ott lapul az esély minden egyes ilyen találkozásban (érintkezésben?), hogy egyszer csak kicsúszik a lábunk alól a talaj és belénk döfik a kést. Akiket pedig igazán fontosnak tartunk, azok sosem hátulról támadnak.

Inkább nem beszélek. Vagyis, de, méghozzá sokat, viszont már megtanultam, hogyan beszéljek minden másról órákon át, magamról pedig alig. Egyszerűen benne van a stratégiámban, így vagyok felépítve. Néha pedig kifejezetten gyűlölöm, hogy így van. A ki nem mondott szavak súlya a semmiből rám szakad, minden, amit soha sem vallottam be, mert nem tudtam, hogyan kéne. Patetikus képpel élve: ez a legnagyobb, legrozsdásabb szög a keresztemen, amit még réges-rég dobtak rá a vállamra, mondván: „Arra van a Golgota, mehetsz! Kérem a következőt!"

Talán jobb is, hogy ez így van. Mert azt valóban nem egyszerű elmagyarázni, hogy attól félek a legjobban, hogy ha valakinek a kezébe adom önmagam, akkor az minden előzetes bejelentés nélkül, könnyedén összeszorítja a nyakam körül a kezét, majd a földre hajítva elhagy, mintha semmi sem történt volna. Úgysem értenék meg – azaz, nem mindenki.