take yourself home | 𝐀𝐍𝐓𝐇𝐎𝐋𝐎𝐆𝐘

𝟏𝟑

Ébressz fel II

– Már megint nagyon elgondolkodtál. Tudsz róla? – Oldalról mosolyogtál le rám, és szemeidben különös fény csillogott, ahogy fejedet a hűvös falnak döntötted. Igen közel ültél hozzám, lábunk olykor-olykor súrolta egymást, amikor szándékosan megmozdultál, én mégis olyan messzinek éreztelek.
– Nem nagyon veszem már észre.
– Butaság. Te mindent észreveszel – csóváltad óvatosan a fejed, majd az előttünk a végtelenségig elterülő semmibe bámultál, és én ezt a pillanatot választottam arra, hogy feléd forduljak. Ugyan érezted a profilodra szegeződő tekintetemet, ahogy végigbarangolt az arcod minden apró szegletén, mégsem akadályoztad meg vagy törted meg a pillanatot. Mindened olyan tökéletes nyugalmat tükrözött, és még valamit – valamiféle felsőbbrendűséget, amit képtelen voltam magamnak megmagyarázni. – Remélem, nem felejtetted el, hogy azért vagyunk itt minden éjjel, hogy végre beszélhessünk.
– Hogy felejthetne el az ember valamit, amit ő maga hozott létre?
– Úgy, hogy tudatosan figyelmen kívül hagyja, mert menekül előle. Bár a menekülés nem mindig a legjobb opció – vontad fel sokat sejtően egy másodperc töredékéig a szemöldöködet, még mindig az üres fényözönt kémlelve.
Szavaidat pár perc mély csend követte: te vártál rám, én pedig vártam magamra.
– Azon töprengtem, hogy mennyi minden változott a legutóbbi ilyen alkalmunk óta. Persze, abból semmi sem teljesült varázsütésre, amit akkor kívántam, de hát erre számítottam is. Csak... Nem értem, mégis hogyan veszthettem el még azt is, amim volt? Lehet, mert nem is volt az enyém, csak kölcsönbe adtad egy kis időre, hogy most csak úgy vissza tudd venni. Sokszor megkérdezem magamtól, hogy mit ronthattam el, mit tettem, amiért ide kerültünk, de... Sosem tudok rájönni.
– És mindez változtatott meg benned bármit is?
– Ha az érzelmeimre vagy kíváncsi, akkor nem. Nem változott semmi. Legalább ebben nem változott semmi.
– Valami talán mégis – sóhajtottad, de ez a sóhaj inkább volt unott, mint fáradt. Majd nem szóltál többet; ebben a hallgatásban sokkal több minden volt, mint amennyit képes lettem volna belőle kiolvasni.
– Pénteken elmegyek. Egy kicsit. Ki kell szellőztetnem a fejem, még ha csak három napra is, de el kell innen mennem. Itt minden rád emlékeztet. Nekem pedig szükségem van egy kis szünetre. Nem akarok mindig rád gondolni, miközben tudom, hogy te már annyit sem gondolsz rám, mint korábban.
– Ez még mindig csak találgatás. Mindezt nem tudhatod, amíg tényleg nem beszéltél ró...
– Tudod jól, hogy nem lehet erről beszélni.
– És te pedig pont ezért menekülsz el.
– Fogok... Fogok neked egy kicsit is hiányozni?
– Azt mondtad, csak három napról van szó – nevettél fel halkan, és ekkor néztél rám ismét. Az arcod tükörképet mutatott az enyémnek, ahogy egy keserű mosolyra húztad az ajkadat. – Te is tudod a választ.
A némaságba burkolózva nézted végig, hogyan sütöm le kínosan a szemeimet, megtörve a szemkontaktust.
Persze, hogy tudtam.