take yourself home | 𝐀𝐍𝐓𝐇𝐎𝐋𝐎𝐆𝐘

𝟒

Ébressz fel

– Hé, itt vagy még?
– Ó, persze, csak... Elkalandoztam.
– Ezt le mertem volna fogadni. – Felnevettél. Halkan, mintha nem is nevetésnek szántad volna, hanem csak egy félbetört, megszakított sóhajnak. Mégis, én tudtam, hogy ettől soha életemben nem hallottam még szebb hangot. A kezed felemelkedett az öledből ölelésre invitálva engem, miközben a végtelen fény glóriát vont a fejed köré. Éreztem, ahogy mellkasod a hátamnak simul, ahogy kezed utat talál a hajamban, majd pedig megéreztem az apró, foggal fel-felszakított sebbekkel tarkított ajkadat felhevült bőrömön. Minderre olyan tökéletesen emlékszem, mintha valóban megtörtént volna. – És mégis min?
– Azon, hogy bárcsak elmondhatnám neked, mire vágyom.
– Mire vágysz?
– Te vagy az én álmomban, igazán tudnod kéne! – Most együtt nevettünk, és ugyan többé már nem volt sóhaj-íze, mégsem volt teljesen igazi.
– Ez igaz. De én tőled szeretném hallani – súgtad a fülembe, miközben az ujjad táncot járt a homlokomon, majd pedig lesiklott lehunyt szememre. Tetszett, ahogy az érintésed nyomán futótűz cikázott végig a testem egy-egy idegszálán. Olyannyira, hogy még ébren is sokáig éreztem a pecsétjét magamon.
– Bárcsak elmondhatnám, hogy érzek, mit gondolok. Jó lenne, ha tudnád, hogy mindenkire irigy vagyok, akivel csak beszélsz vagy akárcsak ráveted a pillantásodat, különösképp azokra, akik minden nap láthatnak. Azt kívánom, bár többet beszélnénk – igen, még ennél is többet! –, és hogy neked is annyit jelentsen ez az egész, amennyit nekem jelent. Bár tudnád, hogyan rándul izgatott görcsbe a gyomrom, mikor a telefonom értesítést jelez, milyen idiótán vigyorgok az üzeneteiden, és hogy ugyan ilyen bárgyún várom a következőt. És hogy mindig kicsit meghalok a csöndedben... Ha lehetne, az összes fájdalmadat, minden démonodat a vállamra venném, csakhogy mosolyogni lássalak. Tudtad, hogy milyen jól áll, mikor mosolyogsz? És azt, hogy minden egyes alkalommal alig győzöm kivárni, hogy újra lássam? Ha akarjuk, ha nem, ez már így van. Én már régen elfogadtam, hogy nem tudok az érzéseimnek parancsolni. Már nem is bánom. Még akkor sem, mikor épp rettenetesen fáj, hogy sosem lehetek több egy barátnál, sőt, lehet, hogy még az sem vagyok igazán. Nem vagyok én senkid se, mégsem érdekel, mégsem számít. Csak az számít, hogy mégis az életem része vagy, hogy élsz, lélegzel. És az, hogy...
– Hm? – A szád ismét az arcomon volt. Pont elmulasztotta annak a kósza könnycseppnek az ízét, ami utat talált magának a szememből indulva.
Ekkor életemben először kimondtam végre.
– Talán meg kéne próbálnod valóban elmondani nekem. – Karjaidat szorosabban fontad körém, ahogy lassan, szinte mozdulatlanul dőlöngéltünk egy nem létező dallamra, én pedig hagytam magam belesüllyedni a pillanatba. – Talán én is szerelmes vagyok beléd.
– Nem, nem. Ezt csakis itt lehet, így lehet. Mikor te nem te vagy, és én sem vagyok teljesen én. Mikor csak egy álom vagyunk.
– Mitől tartasz? Hogy netán elutasítalak?
– Ettől nem tartok, mert tudom, hogy biztosan így lenne. Sokkal inkább attól, hogy ezzel vége lenne mindennek. Még azt is elveszteném miatta, amim most van.
– Egyszer úgyis vége lesz. Akkor mit fogsz tenni?
– Hagyom, hadd fájjon. Talán pont ezt akarom...
– Ugyan! Mindketten tudjuk, mennyire félsz attól, ha fáj. – Szembefordítottál magaddal, tekintetünk pedig azon nyomban összekapcsolódott, és én tudtam, hogy elvesztem. Megint.
– Mindketten tudjuk?
Nem feleltél. Ám hallgatásodban benne volt minden. A csönd megtelepedett, és én figyeltem, ahogy óvatosan, mintha üvegből volnék, a két kezed közé veszed az arcomat, és csak néztél hosszú-hosszú pillanatokig, percekig, órákig, évekig. Szerettem, ahogy szemeid engem fürkésztek. Ilyenkor mindig különlegesnek éreztem magam.

Ezután egy teljes napig, huszonnégy teljes órán keresztül szomjaztam ébren azt az álomképet, amikor egyszerre hajoltunk előre, hogy félúton találkozzunk és édesen üdvözöljük egymást. A következő álmomban pedig kezdődött minden elölről.