take yourself home | 𝐀𝐍𝐓𝐇𝐎𝐋𝐎𝐆𝐘

𝟏𝟒

Dávid és a könyvjelző

Van egy négy éves, a sok használattól kissé ütött-kopott, megfakult könyvjelzőm. Michelangelo Dávid-szobrának képe szerepel rajta, fölötte pedig az áll gyönyörű, nagy betűkkel: Firenze. Mindig, amikor ránézek, magam is azt hiszem, hogy ott vettem, ám ahogy megfordítom a keskeny lapot, egy telefonszámot, egy kézzel írt dátumot (ezt én firkantottam rá abban a pillanatban egy kőfalra hajolva, hogy kiléptem a szuveníres boltból), egy webhelycímet és 'via Siena'-t látok.

Milyen érdekes, nem igaz? Egy kis papírdarab egyszerre két helyre is emlékeztet, két helyre is visszarepít az emlékeimben. De ha olykor hagyom magam messzebbre sodorni, akkor ez a kettő helyszín hamar hétre bővül. Még ma is emlékszem a bolognai téren görnyedő, szakállas férfira, aki pár krétával megalkotta Vermeer híres festményének tökéletes másolatát az aszfalton, életem legjobb pizzájára Montecatini Termében, Dante szobrára a Piazza Santa Croce-n, arra a testes borra, amit San Gimignano egy apró, eldugott üzletében vettem (haza akartam vinni, de úgy sikerült, hogy még azelőtt elfogyott, hogy egyáltalán átléptük volna a magyar határt), a zöld olajfák sűrűjére a kanyargó út mentén,  Volterra szűkös utcáira, a hirtelen szédülésre, ahogy lenéztem a ferde torony tetejéről, és a könyvjelző rövid történetére is – egy euróba került, de akkor is és most is úgy érzem, hogy teljesen megérte.

Nem hiszem, hogy mindezt valaha is el tudnám felejteni. Ahhoz túlságosan is szép, túlságosan is idilli, új és álomszerű volt, hogy egyszerűen elfelejtsem ezeket az apró emlékeket arról az egy hétről.

Miért? Mert mindenkinek van egy olyan hely a világban, ahová bármikor, bármilyen élethelyzetben képes lenne visszamenni, elmenekülni, visszavágyni. Nekem ez a hely Toszkána dombos, színes és verőfényes táján lett meg 2017 augusztusában.