take yourself home | 𝐀𝐍𝐓𝐇𝐎𝐋𝐎𝐆𝐘

𝟗

Nocturne No. 18

Nem bánom az egyedüllétet. Nem harcolok ellene.

Ismerem már önmagamat annyira ahhoz, hogy tudjam, olykor szükségem is van rá.

Nem a magányra. Az egyedüllétre.

Hogy miért? Azért, mert szeretek egyedül végigtáncolni a lakáson, miközben a járókelők is tökéletesen hallják a dalt odalent az utcán. Szeretem én magam megörökíteni azokat az apró, különleges helyeket vagy pillanatokat, amikben megfordulok. Vagy egyedül olvasni egy jó könyvet egy útszéli padon, egyedül egy jó hosszú sétálni menni, betérni a kedvenc kávézómba, egyedül buszra szállni és menni, ameddig a jegyem szól.

Fontosnak tartom, hogy megtanuljak megbarátkozni azzal, aki bennem lakik: önmagammal. Hogy képes legyek egyedül is megbirkózni az érzéseimmel anélkül, hogy másokra lennék utalva. Ez az érzelmi önállóság.

 Ám a nap végén mindig ott van az a furcsán ismerős üresség, ami megtölti a mellkasomat, mikor rájövök, hogy valójában nincs senki, akit felhívhatnék vagy odamehetnék hozzá és elmesélhetném neki a napomat vagy egy véletlenszerű ötletemet, ami két perccel ezelőtt jutott az eszembe fogmosás közben. 

Hiszen tudom, hogy én mások mellett, társként sokkal jobban működöm. 

Csakúgy, mint egy ismeretlen, még szemnek láthatatlan puzzle egyik darabja.

Szóval, végtére is, nem, egyáltalán nem bánom az egyedüllétet.

Csak abban reménykedem, hogy nem leszek mindig magányos.