Haikyuu! Girls can make it too (szünetel egy időre <3)

Kenma akarata

- Na és, milyen napotok lesz? - kérdezte Suna hatalmas vigyorral a száján, amint megpillantotta a most már Atsumuval is kiabáló Yakut.

- Elmarad az edzés. - jelentette ki Kuroo minimum akkora mosollyal az arcán, mint amilyen Rintaroun is volt. - Valami lánymeccsek lesznek a délután, de azt már nem tudom, melyik klubbok.

- Oh, hát én tudom. - emelte fel kezét a szomszéd asztalnál Osamu, ki ezek szerint egész végig hallgatózott. - A Karasuno lányai meg a kettes csoport. A kezdők az egyes teremből, akik mindig később végeznek amiatt a régiós válogatott edző miatt.

Ezen mondatok hallatán a szívem majd kiugrott, ugyanis a sok adogatás és segítség miatt az egész Nekoma tudta, melyik csapathoz tartozom. Azt is tudták, mikor hol találnak ugyanis nekem volt egyedül türelmem és képességem ahhoz, hogy valaki feladhasson Levnek. Tudta, hogy Kuroo egyből össze fogja kapcsolni a dolgokat, ugyanis ez teljesen nyilvánvaló volt, másrészről mivel fiú, kétszer olyan jól vág az agya, ha lányokról van szó. 

- Várj, azok nem Ayaséék? - mormogta egy fokkal halkabban Tetsurou, mire én kicsit pánikolva, de büszkén rá nem pillantottam és össze nem találkozott tekintetünk. - Ezt miért nem mondtad hamarabb?!

- Minek mondtam volna, a hülye szeretne megnézni egy gyakorlóedzést. - forgattam a szemeimet.

- Oya oya, minden ami Karasuno, azt megnézzük. - lóbálta csuklóját Kuroo mire láttam, hogy Kenma, Suna, Yaku, Lev, de még Bokutoék is egyetértenek. - Főleg, hogyha lányokról van szó. Az mindegy milyen klub. Kenma, te tudtad ezt? - nézett alacsonyabb pudingfejű társára, miközben az csak csendben kotorászott kajájában.

- Igen. - jött halk, de jól érthető válasz.

- És miért nem mondtad?! - érkezett egy következő kérdés csapatkapitányától.

- Gondoltam egyedül megyek... - tördelte ujjait Kenma idegesen, fel sem pillantva tányérjáról vagy saját öléről.

- Na ez már érdekes. - mutatott a szőkés srácra Bokuto. - El akartál menni egy meccsre úgy, hogy senkinek sem szólsz. Valami nekem ebben a sztoriban nagyon sántít...tuti csak el akartál bújni, hogy ne vegyék el a nintendodat.

- Nem, most komolyan menni akartam... - állt ki maga mellett talán életében először Kenma. - És még mindig menni akarok...

Kenma mondataira senki sem tudott mit reagálni, egyszerűen csak lefagytunk és próbáltunk rájönni, mi baja lehet a srácnak, hogy szocializálódni szeretne egy röplabdameccsen. Igazából én nagyon örültem neki, hogy el szeretett volna jönni és hogy a többieket egy kicsit félrerakta, ugyanis akárhányszor nagyobb tömegbe keveredett, mindig szorongott és szinte sosem beszélt. Amikor azonban az ember privátban, vagy a videojátékokról dumált vele, teljesen normális volt és ő is pont annyit beszélt, mint amennyit bárki más szokott. Sőt, ha olyan napja volt még nyitott is feléd, ami kicsit furcsa volt, de egy konkrét megtiszteltetésnek élhetjük meg.

Kurooék arca zavartságot sugárzott, szemeikkel felém villogtak, ami egy kicsit az agyamra is ment, ugyanis tudtam, hogy egyből kombinálni kezdtek. Bokuto grimaszai mindent elárultak, ami azt jelentette, hogy még a szemét forgató Akaashinak is megfordultak a fejében a dolgok.

- Én tuti elmegyek. - törte meg a kínos csendet Oikawa kezeit átcsapva vállamon, előttem összefűzve, próbálva témát váltani, ami nem igen ment neki.

- Gyökér, ne lopd Kenma barátnőjé-

- Ne legyél idióta Atsumu... - csapott rá testvére tarkójára Osamu félbeszakítva annak mondandóját.  

Kuroo tekintetével oldalra sandított szőkés társára, ki mint aki meg sem hallotta volna az utóbbi párbeszédet, csendben eszegetett tányérját szüntelenül bámulva. Tetsurou sötétbarna szemei büszkeséget sugároztak, mégis maradt makacs. Száját egy apró, alig észre vehető mosolyra húzta, melyet igazából szerintem csak én tudtam leolvasni róla, ugyanis túl jól ismertem az olyanokat, mint ő. Világéletemben csalfa gyerekekkel voltam körülvéve, nem mellesleg a fiúk  előző csapatkapitánya minden információt elmondott nekünk, mielőtt még valaki nekiállna esedezni akárki iránt is. Persze, Oikawa ez alól megintcsak kivétel volt, ugyanis drágaságunknak talán tényleg jobb ötlet lett volna a Shiratorizawába mennie, már csak képességei miatt is. Most már viszont a nagy király is egyetemre jár, a röplabda csak egy hobbi a számára csak úgy, mint az előző generációnak vagy éppen a karasunos fiúknak. 

Miután végeztünk az ebéddel, én gyorsan vissza is irányoztam szobámba, hogy kicsit egyedül lehessek, még mielőtt a nyakamba szakadnak a dolgok. Csapatkapitánynak lenni ugyanis hatalmas meló volt, nem mellesleg a napi szocializálódásomat már duplán teljesítettem, tehát az összeroppanás szélén állva igencsak elkellett a pihenő. Óvatosan, lassan ágyamra feküdtem, a plafont bámulva próbáltam kikapcsolni az agyamat. Szemeimet lehunytam, még egy ébresztőt is felhúztam, hogy hogyha esetleg elaludnék, legyen minek felkeltenie másfél óra múlva.  

Igazából ami nekem talán a legfurcsább volt, az talán maga a Pudingfej volt kedves dolgaival. Mindig figyelt rám és foglalkozott nem csak azzal, hogy mit csinálok, hanem azzal is, hogy hogy érzem magamat és hogy mi van velem. Az ember nem tudta volna megmondani, hogy csak szimplán kedvel és próbál normális emberi kapcsolatokat kialakítani, vagy fülig belémzúgott, melyet talán egy kicsit máshogyan kellett volna kimutatnia. Mondjuk, szerintem az első volt érvényes, ugyanis viselkedése felém nem volt sokkal másabb, mint a kis narancsos hajú Hinata felé. Mindkettőnket szeretett és foglalkozott velünk, mint barátok és képesek voltunk lázba hozni, hogy megnyílhasson előttünk. Sőt, ahogyan azt Kenma említette, csodálatosnak és különlegesnek tart minket, ami még egy indok arra, hogy valószínűleg egy kalap alá vesz minket. És tudtommal, ő Kuroot szereti, nem engem, és nem is Shoyot. 

Amint ezen gondolatokat megfogalmaztam a fejemben rádöbbentem, hogy így aludni sem fogok tudni, hogyha ilyen hangosan szólnak a fejemben gondolataim. Egyszerűen képtelen voltam leállítani őket, egymás után, folyamatosan jutottak eszembe szebbnél szebb dolgok, melyek valahogyan mindig elvették az eszemet akár egy röpke pillanatra is. A fő indok maga a röplabda volt és a válogatott, melybe mindig is be szerettem volna kerülni, így viszont, hogy az élet magam mellé sodorta Yamadát, megnyílt előttem a lehetőségek kapuja egy kis fényt is adva a reményhez. Innen nem tűnt lehetetlennek a dolog, nem mellesleg így nem csak fejlődni tudtam, hanem konkrét lépéseket tenni célom felé. Meg hát, egyenlőre csak csiszolgatni tudtam a Yamadával lévő kapcsolatomon, mégis úgy éreztem, a jövőben lesz még dolgunk a másikkal.