Haikyuu! Girls can make it too (szünetel egy időre <3)

Csillagzápor

Fejemet óvatosan hajtottam fel a hang irányába nézve, Kenma bugyolálva feküdt ágyán Lev mellett, éppen hogy csak le nem zúdulva kényelmes helyéről. Lábai szorosan egymáshoz szorultak, csak szeme és feje búbja lógott ki meleg takarója alól, mely ugyan olyan bordós színekben úszott, mint amilyen a váltás melegítőjük volt.

- Még nem. - mocorogtam, mire tekintetünk a sötét ellenére is találkozott.

- Kijössz velem csillagokat nézni? - kérdezte fáradtan az álmatlan fiú, mire kicsit meg is lepődtem. - Eredetileg ezt akartam csinálni, de többször is megállítottak minket.

- Késő van már. - ásítottam látva, hogy ez a mondat nem esett valami jól neki. - Talán máskor. Holnap délelőtt már edzés lesz és nekem kötelező mennem.

- Csak pár percre. - fordult oldalra Kenma, immár teljesen felém nézve. - D-de...h-ha nem a-a-akarsz, nem muszáj...én nem úgy gondoltam...gomenasai...

Kozume ahogy megvilágosodott, mit is mondott pontosan, hirtelen, mintha visszaengedett volna viselkedéséből, bár engem nem zavart a dolog. Örültem neki, hogy, barátok lehetünk és a kezdeti nehézségek ellenére is jól kijöttünk egymással. Kenma egészen érdekes figurának bizonyult, nagyon aranyos és kedves volt, mégsem beszélt valami sokat. Velem azonban szinte az első beszélgetős alkalmunk óta egészen más volt, hamar megtaláltuk a közös hangot. Ez számomra olyan volt, mint egy szupererő, ugyanis én mindenkivel ki tudtam jönni valamilyen módon Kuroohoz hasonlóan, én mégsem voltam olyan közvetlen. Szerettem másoknak segíteni és ezt szerettem tettekben is kifejezni, ráadásul a szervezés is sokszor rám hárult, tehát a baráti köröm igencsak széles volt.

- Semmi baj. - mosolyogtam rá. - Tudom. Mit szólnál, ha mégis elmennénk? Szerintem már úgy is mindegy. Hajnali három óra van, én nagy ritkán ötkor szoktam kelni, szóval az a két óra csak még álmosabbá tenne...majd alszom délután egy kicsit, vagy nem tudom.

- Rendben. - ült fel az ágyában Kenma még mindig maga köré tekerve bordó takaróját. - D-de vegyél fel kabátot, h-hideg van kint...

A Pudingfej mondandójára csak csendben bólintottam, láttam rajta, hogy még mindig fél egy kicsit és távolságtartó, de sokkal másabb volt. Furcsálltam, hogy velem hajlandó volt minőségi időt tölteni, ráadásul a röplabdáról és a videojátékokról való beszélgetéseinkért élt-halt, szóval igazán zavaros volt a dolog. Kenma egy nagyon aranyos, érzékeny fiúnak tűnt, ki mindössze csak pár centivel volt magasabb nálam, tehát a többiek között igen törpének bizonyult, ez tette őt ennyire imádnivalóvá gyilkos vagy ignoráló pillantásai ellenére is.

Szóval igen, Kenma szinte akárkit megvett aranyos kinézetével és félénk jellemével, akármennyire is volt nemtörődöm stílusa. Nagyon kevesek felé volt nyíltabb (ugyanis olyan személy, akinek teljesen megnyílt nem igen volt) és még a röplabda csapatban bízott a legjobban, s a tagok is bíztak benne. Ő volt az ész, aki mindig adta a javaslatokat és az utasításokat, mindenki egytől egyig kedvelte és hallgattak is rá. Nekem különösen furcsa volt, éreztem rajta, hogy van valami, amiről nem tud beszélni és nem is nagyon akar, és ez merőben befolyásolja döntéseit. Nem akartam róla kérdezni, biztosan nagyon megrázta az élmény, ráadásul ilyenkor az ember nem hiába választja a hallgatást. Tiszteletben kell tartani a másik döntését.

Miután mindketten rövid pizsamáinkra felhúztunk egy dzsekit, óvatosan ki is siettünk a szabad levegőre. Utunk a parkba vezetett, ahonnan a földön feküdve néztük volna a csillagokat, a már jól ismert füves domboldalon. Nekem nem volt lent pulcsim vagy kabátom, tehát megkaptam Kenma eredeti nekomás felsőjét, miből neki kettő volt, ebből az egyik váltásnak szolgált. A fiúnak kellemes, könnyed illata volt, ahogy belebújtam vörös pulcsijába szinte rögtön megcsapott a virágos öblítő. A cipzárt mindketten összehúztuk, kibontott hajamat óvatosan húztam ki a ruhaanyag alól, majd átvágtatva az épületen bolyongtunk a sötétben, céltalanul.