Haikyuu! Girls can make it too (szünetel egy időre <3)

Utómunkálatok

- Na ki a legjobb ász? - lépett hozzám Shigeo Oikawával és egy csapat fiúval. Szinte rögtön Toru karjaiba estem, mely talán még őt is meglepte, azonban ő csak szorosan magához szorítva emelt fel fejét vállamba fúrva, míg én mellkasának hajtottam szerény arcocskámat. A többi fiú mindezt egy mosollyal nyugtázta, tudták, hogy mindebben van valami szokatlan, én pedig minden létező imádságot elmondtam a jóisten felé, hogy nehogy valamelyik lány ezt különösebben szóvá tegye.

- Szuper voltál. - tett le Oikawa kezeit még mindig derekamon tartva csillogó szemekkel.

- Köszönöm. - mosolyogtam rá. - De te sem voltál rossz.

Toru szemeiben megpillantottam valamit, amit eddig soha sem véltem benne felfedezni. Gyengéden tartott, melegséget és odaadást sugárzott, melytől valamennyire meg is értettem, miért csavarja el ennyi lány fejét. Én azonban csak a meccsen történteken tudtam agyalni, gondolkodni az ilyeneken nem nagyon volt kedvem, tehát ignorálva mindezen tényeket a lányokhoz fordulva folytattam az ünneplést.

Az eredményhirdetés hamar eljött, a dobogó tetejét mi foglalhattuk el. Igyekeztük tartani magunkat, ahogyan csak tudtunk, azonban az örömkönnyek még így sem szívódtak fel, a menet alatt jó párat ejtettünk belőlük. Mindezek után az öltözőben összegyűlve kántáltuk szurkolóink szövegei, majd egy egyszerű „hajrá Shiratoizawa!" kiáltással ki is masíroztunk onnan, irányunkat ismételten a közeli gyorsétteremhez vezetve, hogy vacsoránkat is ott vegyük meg. A Nap már lemenőben volt, az ég narancsos árnyalatot vett fel, mi pedig ismételten felvéve álarcunkat baktattunk az utcán most már az Aoba Johsai csapatával együtt. Az utcán rengeteg röplabdás járt, tekintetük szinte sóvárgó volt, ez picit le is lombozott, de a lányok öröme hamar visszarántott a valóságba.

Az étterembe érve konstatáltuk, hogy rengetegen vannak, tehát a többiek rendelését megjegyezve hárman be is álltunk a sorba, Iwaizumival és Oikawával az élen. Én a lányok nevében beszéltem, ugyanis mindannyian inkább soron kívül ácsorogtak és várták, hogy megtörténjen a megváltás. Egyik pillanatban egy ismerős kezet éreztem vállamon, s megfordulva a döntő előtti kedves pillantásokat véltem felfedezni. Suga mosolyogva köszöntött engem, mely egy kicsit sem lepett meg, ugyanis oldalára pillantva láthattam, hogy a többi karasunos is csakugyan itt van.

- Gratulálok. - mosolygott a fiú kezét nyújtva.

- Köszönöm. - csaptam bele tenyerébe, mire jeleztem Toruéknak, vegyék át a helyemet. - Nektek is gratula. Láttam a srácokat.

- Igyekeztünk minden tőlünk telhetőt megtenni. - görbült felfele továbbra is Suga szája. - De én azt gondolom, második hely is nagyon szép.

- Maradtok összetartásra? - kérdeztem tőle, miközben félszemmel a csapatomra pillantottam, kik ficánkolva ácsorogtak egyhelyben.

- Persze. - bólogatott Suga. - Még mi veteránok is. Daichival és Asahival már tavaly elballagtunk, szóval mi csak szurkolni jöttünk. Holnap viszont, ha minden jól megy, mi is játszunk.

Oikawáék a hátam mögött igencsak nagy kémlelésbe kezdtek, néha szemeimet rájuk emelve jeleztem nekik, hogy elég lesz, ugyanis nemigen díjazták, hogy másokkal beszélgessek. Sugaval nagyon jól kijöttünk, és talán legnagyobb meglepetésére én is ezt gondoltam, tehát szó sem esett itt lekoptatásról; rendes volt velem, tehát én is az voltam.

- Hinata? - kérdeztem udvariasan a narancsos hajú fiú után kutakodva.

- Ott van. - mosolyodott el Koshi maga mögé bökve, ahol valóban ott ácsorgott a jól ismert kissrác. - Látom nálatok is te vagy a sortálló.

- Igen igen. - válaszoltam hirtelen egy pillanatra elkalandozva. - A többiek nem valami közösségkedvelők. Meg persze, felajánlottam, hogy megoldom egyedül.

- Rendes tőled. - bólogatott Sugawara, mire szám apró mosolyra húzódott. Abban a pillanatban, hogy ezt kimondta, egy újabb kezet éreztem vállamon, mely most csapattársam, Shigeoé volt, kinek tekintete meglehetősen meleg volt. Szinte egyből tudtam, mit akar mondani, ez egy picit meg is rémített, azonban az, ahogyan ezt ő lekommunikálta, mégiscsak rendes volt; szinte azonnal beállt a sorba, miközben én egy invitációt nyertem a karasunosok megismerésére.

- Daichi, ő itt Ayase. - mutatott be társának Suga, miközben én kezemet nyújtottam a kézfogásra.

- Nagyon örülök. - szorította meg kezemet a srác, miközben egy enyhe mosolyt eresztettem a számra. - Jól mozogsz a pályán. Hinata már mesélte, hogy liberóász vagy. Nem lehet egyszerű így összetartani a csapatot.

- Igazából olyan sok minden nem múlik rajtam. - kezdtem bele mondanivalómba. - Nagyon jó a csapatkapitányunk, szóval nem kell az egyebekre figyelnem. Gratulálok a lányoknak.

Daichi arcán látszott a megrökönyödöttség, azonban ezt hamar leplezni tudta egy fanyar mosollyal. Láttam rajta, hogy valamilyen szinten csalódott volt, ugyanis a csapatot dobogóra várta, nem pedig első selejtezős kiesőknek.

- Köszönjük. - mosolygott a férfi. - De nem volt valami hosszú játékuk. Asahi, te milyen burgert kérsz?

- Csirkéset. - bólintott a harmadik srác, ki Daichival párhuzamosan érkezett.

Miután még egy kicsit beszélgettünk, hamar eljött az idő, hogy kiszállítsuk a csapat rendelését, tehát a kis csomagokat megfogva irányítottam el azokat tulajdonosukhoz. Mindenki farkas éhes volt, egyedül Aimi gyomra bírta ki a várakozás idejét, a többiek ész nélkül tömték magukat helyet foglalva az egyik nagyobb étkezőblokkon. Tekintetem néha-néha a karasunosok felé kúszott, ilyenkor azonban gyorsan észbe is kaptam, ugyanis egyre inkább azon agyaltam, hogy a szegény lányokat mi ejtettük ki. Asahi és Daichi is érdekes figuráknak bizonyultak, nem mellesleg ők is elég rendesek és érdeklődőek voltak. Olyan volt, mintha átszakadt volna egy gát, ugyanis eddig az Abao Joshai klubtagjain kívül nemigen beszélgettem nem idevalósiakkal. Asahi teljesen nyugodt és álmodozó személyiség volt, míg Daichi a lehető leg-földreszállottabb, tehát Suga természetéhez teljesen passzoltak. Mindannyian értettek a röplabdához, tehát jól kijöttem velük.

Az asztal, ahova ültem kétszemélyes volt, s közvetlen mellette pár centivel már elkezdődött a több ugyan ilyen helyből álló étkezősor. A szélén Oikawával ketten foglaltunk helyet, mellettünk Rie és Iwaizumi, azután pedig Shigeo és Yuhaba következtek, majd így tovább a többiek.

Mi hatan ilyenkor a lehető legtöbb időt együtt akartuk tölteni, ugyanis versenyen kívül nemigen találkoztunk. A körzet két túlsó felén éltünk, szóval betáblázott napirendjeink és a távolság miatt egyszerűen képtelenség volt összehozni akármit is. Edzőtáborokban leginkább a nagyokkal összeverődve szoktunk csoportokba járni, mely azt jelentette, hogy Rievel mindketten hamar kiérdemeltük helyünket a legjobbak csapatában, így büszkén elmondhattuk magunkról, hogy tagjai vagyunk egy kisebb utcai gangnek. Legtöbbször csak röplabdáztunk vagy ökörködtünk az udvaron, azonban a szabályok feszegetése is a mi asztalunk volt, tehát a bográcsozásokon előszeretettel loptunk fát és hasonlót, hogy a mi máglyánk nagyobb legyen, mint Bokutoéké.

Szóval ez a szokásos csapat sem maradhatott el, a többiekkel sajnos a verseny során egyszer sem futottunk össze, pedig elvileg kellett volna, hiszen még a nevük is fent díszelgett a sorsolási listán. Rievel egyedüli tiszteletbeli női tagokként funkcionáltunk, azonban sajnos (vagy nem sajnos) voltunk olyan hülyék, mint ezek a magamutogató idióták. Egyszer sem maradtunk ki semmiből sem, persze ezt a fiúk nem is hagyták volna, azonban mi mintha ez meg se kottyanna nekünk néztük végig/kapcsolódtunk be az eszeveszett faszságok megvalósításába. Szóval cseppet sem volt unalmas az életünk így az edzőtáborokban sem.

- Iwazumi, viselkedj! - vágta tarkón Toru társát, kinek hatalmas vigyor ült arcán.

- Azért te is vigyázz, mert még a végén a főnökasszony megver. - fenyegetőzött Yuhaba a túlsó asztalnál ülve.

A fiúknak szokása volt Riet főnökasszonynak becézni, ugyanis a csaj nagyon tudta mit csinál és igen fájdalmas sípcsontrúgásokat tudott bevinni még a legkeményebb fickóknak is. A csapatnak szerves részét ő képezte, ugyanis nem csak odaadó, hanem borzasztóan őrült is volt, melyet már lila hajszíne valamelyest el is árult. Mindig volt valami ötlete, ha kellett, ő mindig ott volt segítőkezet nyújtani.