Haikyuu! Girls can make it too (szünetel egy időre <3)

Összetartás

Másnap elég korán keltünk, ugyanis nem restellhettük magunkat a délelőtti edzéseken sem. Az este hamar bealudtunk, szinte kidőlt állapotban vágódtunk le ágyunkra, s az álom máris elnyomott. A nap fényesen sütött be az ablakon, a levegő kicsit hűvös volt, rögtön melegítőbe vágva el is indultam a lenti étkezőbe, ahol a hosszú asztalok immár megvoltak terítve. A csapatok nagy része még nem volt lent, nem mellesleg az ilyen korai órákban nem sokan szivárognak le a konyhára, azonban akiket kidobott az ágy vagy az izgalom nem hagyott, már lent kuporogtak az asztalok valamelyikénél.

- Hey hey hey! - köszöntött egy pacsizós öleléssel Bokuto, mihelyt kiszúrva őt hozzájuk nem vánszorogtam. - Hogy vagyunk efelé?

- Semmi különös, csak a szokásos. - pacsiztam le Akaashival. - Nálatok?

- Szintúgy. - válaszolta Boku. - Semmi extra.

- Hányadikak lettetek? - tettem fel a kérdést, mire mindannyian szájukat mosolyra húzták.

- Tisztességes másodikak. Veletek mi a helyzet? - mosolyodott el a szürkés hajú fiú. - Gondolom nyertetek, mint a huzat.

- A döntő szép menet volt, de végül megnyertük. - vágtam zsebre kezeimet. - Viszont kígyók ellen versenyezni sosem volt fair.

Bokuto arca boldogságot és iszonyúan nagy elégedettséget sugárzott csak úgy, mint mindig, tehát tudtam, hogy valóban meg van elégedve az eredménnyel. A csapat általában az összetartásokon is együtt szokott lógni, tehát kérdés sem volt afelől, hogy a nap további részében mit fogunk csinálni; itt ugyanis rengeteg felfedezni való akadt az olyanoknak, akik nem voltak jártasak a Shiratorizawa falai között.

- Szép jó reggelt mindenkinek. - csörtetett be az étkezőbe pár perccel később Shigeo. - Hogy telik a napotok?

- Hey hey hey! - rakta csípőre kezeit Bokuto. - Egészen jól, már csak azt várjuk, hogy nyisson a konyha és utána meg már edzés.

- Iwaizumiékat hol hagytátok? - kérdezte Nakayama, mire Bokutóék csak a fejüket rázták.

- Gondolom alszanak. - vont vállat a szürkés hajú, pillantását visszavezetve a széles vállú Shigeora.

Nem sokkal ezen mondatok után a redőnyök felhúzódtak, a konyhások pedig csak úgy rakosgatták elénk tálcákra a jobbnál jobb japán ételeket. Én szerényen csak pár rizsgombócra vetettem rá magamat, Bokuto és Shigeo velem ellentétben azonban egy egész tál sobát képesek voltak másodpercek alatt betömni, majd szinte azonnal rohantak is a következő adagért sóvárogni a konyhás néniknek. Ezen boldogító örömpercek alatt az ajtó szélesre tárult s nem sokkal azután, hogy azok ketten leléptek, megérkezett a váltás, melyet egy kicsivel is kiegészítette a csapatot. Oikawa és Iwaizumi szellőléptekkel, magabiztosan közeledtek felénk, miközben én pánikszerűen villantottam gyilkos pillantásokat a könyörgő Shigoékra, azonban miután konstatáltam, hogy két éhező vadállattal bíbelődni lehetetlen, vissza is irányítottam figyelmemet az érkezőkre. Az Abao Joshaisok csapat halál nyugodtan, szinte a napsugarakkal együtt sétáltak be, tekintetük az esti alvástól fáradt és kedves volt; olyanok voltak, mint a földre szállt angyalok, tehát még egy indokot adtak arra, hogy megneveljem két idiótánkat. Hálát adva az égnek azonban az Aoba Joshai diákjai már rögtön az első asztalnál befordultak és le is telepedtek, tehát imádságaim meghallgatásra kerültek, miszerint végre valahára egy viszonylag nyugodt reggelnek nézhettem elébe.

- Jó reggelt. - sétált oda hozzánk Oikawa még egy kicsit a reggeli kóma hatása alatt állva.

- Jó reggelt. - köszöntünk neki Akaashival, s a hangulat már is nyugodtabbá vált. Miután a fiúk sikeresen visszatértek a könyörgésből és az újdonsült érkezők is belevethették magukat reggelijükbe, csendben, kulturált módon igyekeztünk mindent lebonyolítani, illetve az edzéstervről érdeklődtünk, azonban olyan sok mindennel nem bővült a tudományunk.