You're Still The One /HUSBANDS/(Larry Stylinson Ff) BEFEJEZETT

3.

Harry gyönyörű volt. Magas és kecses, szemei a napsütötte rétek füvére, haja a vad tengerek hullámaira emlékeztetett, Louis-ban bennrekedt a szó, sőt a levegő is, csakúgy, mint azon a sok-sok évvel ezelőtti délutánon.

- Anya! Valaki ezerrel veri a kaput! - kiabált ki Lou a szobájából az édesanyjának. Semmi humora nem volt felkelni és ajtót nyitni, úgysem hozzá jöttek, miért futná a felesleges köröket az anyja egyik barátnőjével, vagy az apja egyik munkatársával.
- Akkor talán felemelhetnéd a feneked, kisfiam, és megnézhetnéd, ki az! Könyékig vagyok a tésztában, remélem, nem jelent problémát megtenni ezt a kis szívességet! - válaszolt Greta cinikusan. Tudta ő, hogy elkényeztette az egyetlen fiát, nemcsak ő, de a lányai is mind imádták a jó lelkű, de istentelenül lusta és trehány Louis-t, mégsem tudott tenni ellene.

- Jól van, megnézem, ki ez a pöcskupak, de utána remélem, békén hagytok, ezer dolgom van! - Louis kelletlenül tápászkodott fel a kényelmes foteljéből és morogva hagyta félbe az elkezdett rajzát. Utolsó éves gimnazista volt és nagyon jól tudta, mivel akar foglalkozni, ha végez az iskolával. Mindene volt a képzőművészet, de tisztában volt vele, hogy ha csak valami nagy hátszelet nem kap, amire nem volt sok esélye, a neve sosem fog bekerülni a legnagyobbak közé, ezért egy sokkal prózaibb szakmát választott magának. Üzleti tanulmányokat készült folytatni a LBS-ben, ami a világ második leghíresebb Business School-ja a Harvard után. A rajzolást, festegetést pedig meghagyta hobbinak. A váratlan látogató egy félkész profilkép mellől állította fel, ami kedvenc humoristáját, Stephen Mangant ábrázolta.

Elcsoszogott a bejárati ajtóig és a szemei forgatását csak nehezen visszafojtva nyitotta ki. Rossz kedvét azonban egyetlen másodperc alatt fújta el a szél, mintha soha nem is lett volna. Az szélfogóban egy ijedt tekintetű kis őzikére emlékeztető, ragyogó szemű göndör fiú állt.

- Ssszia! Én ööö... én... - kezdte volna az ismeretlen srác, tanácstalanul meredve a rá szintén tanácstalanul, viszont annál nagyobb érdeklődéssel meredő Louis-ra.
- Igen? - kérdezte Lou.
- Én volnék az új gondnok. Négyre beszéltük meg Mr Hopkinsszel, elnézést a késésért, de a busz...
- Bocs, haver, de nem jó helyen jársz. Mi nem keresünk senkit és Hopkinsék se vagyunk. Sajnos. Ők átellenben laknak – mutatott a szemközti házra előre sajnálva, hogy hamarosan búcsút kell mondania ennek a kis cukorbogárnak. Ugyanakkor ha tényleg ő lesz a ház gondnoka odaát, akkor valószínűleg gyakran fogja látni. Nem is gondolta, talán a legszebb álmaiban sem merte volna remélni, hogy milyen gyakran...

- Harry... - szűrte a fogai közt őszinte döbbenettel. A torka pillanatokon belül kiszáradt, a szívétől mintha az összes belső szerve egyszerre próbált volna a nyakán át megszabadulni. De az a kis mocsok makacsul ragaszkodott a helyzetéhez, gőzerőre kapcsolva verte vissza a támadást, Louis-t az ájulás szélére sodorva.

- Szia Lou! Öhm... bejöhetnék? Szarrá ázok itt, az eső szinte vízszintesen esik.
Eső... hm, Louis-nak fel sem tűnt eddig, pedig valóban a Harrynek keresztelt tornádó névrokonával együtt csapott le a St Alban's-i kis birtokra és egyelőre nem lehetett kiszámítani, melyikük okoz nagyobb pusztítást.

- Persze, gyere – kapta össze magát a férfi, félreállt és betessékelte évek óta nem látott férjét a biztonságot és meleget nyújtó falak közé.
Harry haja és ruhája is csuromvizes volt, Lou sebtében kerített neki két törülközőt, egy nagyobbat a fenséges testének, egy kisebbet pedig a hajának, mert jól emlékezett még, szerelme milyen kínosan ügyelt erre az apróságra mindig. Őt magát sosem érdekelte különösebben, neki megfelelt a haja után a testét is megtörölni a puha frottírba, a göndörség azonban az évek alatt sok olyan apró kis allűrt tett a magáévá, amikkel Lou nem nagyon tudott azonosulni.

- Főzök egy teát, addig ülj le... ööö... aztán ... ööö
- Köszönöm – vágott a szavába Harry és leült volna a kényelmes kanapéra, de félúton megállt a mozdulatban.
- Mi a baj? - kérdezte a kék szemű értetlenül.
- A nadrágom. Vizes. - Mutatott a furcsán fénylő, leheletfinom anyagra.
- Nos, tudok adni egy melegítőt, ha megfelel, de... nem a te méreted – ajánlotta fel Louis.
- Nem baj. Jó lesz – bólintott Harry zavartan. Megvárta, míg férje visszatér a szürke pamutnadrággal és egy oversize pólóval, aztán amíg az a konyhában elkészítette a teájukat, gyorsan átöltözött.

Louis-nak hihetetlen erőfeszítésbe telt, hogy remegő kezeiből ne forduljanak ki a forró itallal töltött csészék, néhány rakoncátlan csepp így is a tálcán landolt elárulván a férfi izgatottságát. 

 „Mit kereshet itt ennyi idő után? Mit akarhat vajon? Nincs nála bőrönd, csak egy táska, nem hinném, hogy marad... Nyugi, Tomlinson! Mindjárt megtudod, csak fejezd már be ezt az idióta remegést! Ez itt a férjed, nem egy idegen srác. És te sem vagy már tizennyolc éves, hogy összeakadjon a nyelved, ha hozzá beszélsz... Milyen sovány, te jó ég! Mindig is karcsú volt, szinte csak egy sziluett, de most..."

- Tessék, a teád – kevés ennél egyszerűbb mondat létetik a világon, Lou mégis úgy érezte, erején felül teljesített.
- Köszönöm. Oh... - nézett a csészéjére Harry.
- Mmmi az? Úgy csináltam, ahogy szereted. Két cukor, sok tej – értetlenkedett Louis.
- Nos az már... rég volt. Most üresen iszom.
- Mióta?
- Egy ideje.
- De... így szeretted mindig.
- Most már nem. De köszi azért – tette félre a teáját Harry.
- Csinálok másikat – ajánlotta Lou.
- Nem kell, hagyd! - sóhajtotta Harry. Louis aggódva nézte, ahogy férje megpróbálja összeszedni a gondolatait. Mindig a homlokát ráncolta, ha nehezen bökött ki valamit, most láthatóan próbálta ezt elkerülni, a férfinek azonban ez a gyenge próbálkozás sem kerülte el a figyelmét.

- Miről szoktál még le? - kérdezte Louis a szája szélét rágcsálva. Ő nem tudta ezt levetkőzni, rajta így jött ki, ha feszült volt.
- Hhhogy érted? - nézett rá Harry zavartan.
- A tea, a homlokráncolás..,
- A cukor hizlal. A tej is, főleg a zsíros, amit te iszol. A homlokom... nos nem engedhetek meg magamnak korai ráncokat. Tudod, ebben a szakmában...

- Aha, tudom. Szóval? Minek köszönhetem a látogatást ebben az ítéletidőben? Mert hogy nem bájcsevegni jöttél, az biztos. - Lou dacosan emelte meg az állát.
- Én csak... nem ülnél le? Feszélyez, hogy felfelé kell néznem rád.

- Ó igen? A nyakadra is vigyáznod kell? - vágott vissza a férfi csípősen.
- Felesleges bunkóskodnod, ez nem segít! - akadt ki a göndör, és mivel úgy tűnt, férje nem fog a testhelyzetén változtatni, ő állt fel inkább. Fura látvány volt a bokáját alig takaró pamutnadrágban és a sima fekete pólóban. Az a kicseszett stylistja biztos díjazta volna, ha így látja. Uram bocsá' egy papfotó napvilágra kerülne róla ilyen vállalhatatlan külsővel. Ráadásul a haja is milyen... Mint egy ázott kis veréb.

- Kérdezzem meg újra vagy beavatsz jöttöd indítékaiba? - Lou kezdett dühbe gurulni, amiért férje csak húzza az időt. Olyankor csinálta ezt, mikor valami nagyon kellemetlent akart elkerülni. És ha erre gondolt, Lou-nak pingponglabdává zsugorodott a gyomra.

- Hoztam pár papírt, amit alá kéne írnod – idegesen nyitotta ki a márkás fekete táskát, amiből egy halom, legalább tíz papírlap került elő - Csak formaság, hisz mi már úgyis...
- Úgyis mi? - lépett közelebb Louis.
- Úgyis külön élünk. Szóval én csak azt szeretném, ha ... Ne nézz így rám, Lou... Ez... a válási papírjaink. Nem akartam az ügyvéddel küldeni.

Csók, drágáim!
Nos igen, Harry duplán csapott le és hát... nem hozott jó híreket. Volt, aki sejtette...
Most viszont már mindenki tudja.
Szeretettel:
Gotti
xx
Ui: jöbő hétre bLOU-t tervezek. Úgy készüljetek 😀